12.fejezet: " Wasted time "

Mirabella:

Felkeltem és elég csalódottan vettem észre, hogy ez az egész nem egy álom volt. Reggel 7 óra volt. Mennyit aludhattam??

Már nem volt semmi bajom, mivel elég faszán kialudtam magam.

-Na szerelmem te is felébredtél? – simítottam végig Ace hátán, aki éppen akkor nyitotta ki a szemeit, majd egy hatalmasat ásított. Beraktam egy Bon Jovi albumot, és feltekertem a hangerőt. Igazából leszartam a szomszédokat. Tudták milyen vagyok, és szólni sem tudtak semmit. Csináltam tojásrántottát mind a kettőnknek, majd beültünk a TV elé. Néztük egy ideig, majd lassan elvonultunk sétálni egy picit. Leültem a padra, Ace pedig egy másik Dobermann-al kezdett el haverkodni.

-Jó napot, látom magának is ilyen kutyája van. – ült le mellém, egy olyan 27 év körüli egész jóképű tag. – Anthony Freeman. – nyújtotta a kezét.

-Mirabella Wish! – fogtam vele kezet. – Mi a kutyus neve?

-Nora.

-Szép név.

-A magáé?

-Ace.

-Már hallottam magáról Mirabella és arcátlanság lenne, ha nem tudom, hogy szokták ezt mondani… Időpontot kérni?

-Dehogy is lenne az! – mondtam kedvesen, majd odaadtam neki egy névjegykártyát. – Ezeken a címeken, szinte bármikor megtalál. Mit szeretne lefestetni?

-Hát, igazából egy képről kellene. A feleségem mindig is akart egy festményt Nora-ról, és most megkapná születésnapjára.

-Rendben. Mikorra kellene?

-Jövőhét.

-Oké, akkor megkeres valamelyik nap, és megbeszéljük. – mosolyogtam rá kedvesen.

-Köszönöm. – nézett rám hálásan. Egyszer csak Ace jelent meg előttünk, totál lefáradva.

-Azt hiszem mi most megyünk. – álltam fel.

-Rendben, és még egyszer köszönöm.

-Nincs mit. Viszlát!

-Viszlát! – mondta, majd elindultunk. – Egész aranyos volt nem? – néztem Acera, mikor már kiértünk a parkból. – És a másik kutyus is nagyon jól néz ki. – mondtam, mire elkezdett boldogan ugatni, és közben ugrált. – Jó-jó, elég! – nyugtattam le nevetve. – Jól van jó kisfiú vagy! – guggoltam le hozzá. – Igen te! Te vagy a jó kisfiú. Ki a jó kisfiú? Te bizony! – mondtam neki anyásan, ahogy szoktam is.

-Belli? - hallottam a hátam mögül. Hátrafordultam és a mosoly eltűnt az arcomról.

-Na te? - emeltem fel az szemöldökömet.

-Gondoltam hogy itt vagy valamerre... - nézett rám bűnbánóan. - Beszélhetnénk?

-Gyere. - mondtam egy hosszas csönd után. Mellém jött, de egy szót nem szóltunk egymáshoz. Otthon gyors megitattam Acet, és kibontottam 1-1 sört. - Hallgatlak. - ültem vele szembe.

-Belli, sajnálom, nem voltam magamnál. Azt se tudom kik azok a nők, nem is emlékszem hogy kerültek hozzám. Nem is tudom egyáltalán, hogy kezdhettem el azzal a nővel beszélni. - nézett a szemeimbe. Most tényleg nem hazudott. - Belli tényleg nagyon sajnálok mindent.

-Ben! - könyököltem az asztalra. - Miért van az, hogy én ennyit jelentek neked?

-Mert más vagy! - nézett még mindig a szemeimbe. - Rád először sem úgy tekintettem mint egy ilyen ribancra. Már amikor Danny mesélt rólad tudtam hogy tényleg más lehetsz, ha már ő is így beszél rólad.
-Ben tudod hogy ezzel nem oldódik meg semmi.
-Tudom, de szeretlek és a világért nem csalnálak meg! - ekkor elkezdett éledni bennem a bűntudat. Ha most vele maradok, egy könnyű nőcske leszek, de ha elhagyom felemészt a bűntudat. De mégis szeretem. Bassza meg...
-Felfognak jelenteni? - kérdeztem nevetve.
-Hát azt nem tudom. - vonta meg a vállát, majd ő is elnevette magát.