8.fejezet: " Shock "

Mirabella:

Ott állt, majdnem előttem én meg csak sírva bámultam.

-Belli mi az? - karolt át Ben, miközben hol engem, hol a TV-t nézte.

-Ő az! - mutogattam a tagra.

-Ki?

-Rob! - néztem rá kétségbeesetten. - A testvérem!

-Mi? - nézte meg jobban a faszit. Leültem a kanapéra, és közben sokkolva hallgattam a riportot.

"-Jó estét mindenkinek. - köszönt a srác. - Mai vendégem, Rob Wish a nemrég befutott rendező.

-Heló. - integetett aranyosan.

-Rob, milyen érzés ilyen hirtelen berontani a sztárvilágba?

-Hú, hát elég érdekes. - nevette el magát. -De viszont nehéz is. - mosolygott még mindig.

-Hogy kezdted a pályafutásodat?

-Először csak segítő voltam az egyik ismerősömnél, majd elkezdtem saját videókat gyártani. Ezeket feltettem a netre, és egyre többet nézték. Később már videóklipek rendezésére is felkértek. Hát nagyjából ennyi.

-Akkor jöhetnek a rajongói kérdések?

-Persze!

-1. Rob van most barátnőd?

-Nem, még nincs, de tervezem.

-2. Nehéz volt elkezdeni ezt a "szakmát"?

-Igen, eléggé.

-3. Tudnál olyan embert mondani, aki ösztönzött erre az egészre? - itt Rob a földre nézett, majd kis idő után megszólalt.

-Igen... - mondta kicsit bűnbánóan. - Igen, tudok. Egy nagyon fontos személy akit már nagyon régóta nem láttam. Az életem legfontosabb embere volt, de elhagytam. Mellette kellett volna lennem, de csak mentem a fejem után. Nem tudom lenne-e merszem elé állni. Üzenhetnék neki? Hátha hallja vagy látja ezt. - mosolygott.

-Persze.

-Mehet? - nézett a kamerába. - HellsBells remélem még emlékszel rám! - integetett a kamerába. Itt végem volt, megint elkezdtem bőgni. - Remélem nemsokára ismét látjuk egymást, már nagyon várom! Tarts ki! - kacsintott.

-HellsBells? - nézett rá összeszűkült szemekkel a kis-srác.

-Igen, mindig így becéztem.

-De az nem egy AC/DC szám?

-De. Mindig is szerette az ilyen zenéket, ezért így neveztem el. - mosolygott."

Nem voltam képes tovább nézni... Kimentem a konyhába, majd a pultra támaszkodtam.

-Nyugi. - jött mögém Ben.

-Nekem üzent. - mondtam halkan. - Itt van a városban.

-Látod? Nem felejtett el! - puszilta meg a nyakam.

-Ez élő műsor nem?

-De.

-Ben! - néztem rá riadtan. - Ez. Ő. A városban. - fogtam meg a fejem.
-Nyugalom oké? - karolt át.
-Nem, nincs nyugalom!!! - néztem rá könnyes szemekkel. Megfogta magát és kirohant. Még egy ideig ültem a földön és bambultam. Felkeltem, letusoltam és lefeküdtem aludni. Totál sokkban voltam, hogy láthattam őt...


Másnap Juliet ismét jött a festmények miatt.

-Juliet?
-Igen?
-Kész a festmény!
-Mutiii. - szaladt oda.

-Na? Tetszik? - néztem rá.
-Hogy tetszik? Imádom! - mondta vigyorogva.
-Ez akkor megy a kiállításra. Oké?
-Oké. - tapsolt.
-Akkor kész is vagyunk. A következő alkalomra be tudnád festetni a hajad valami vörösesre?
-Megpróbálom. - mosolygott.
-Köszönöm. Átöltözhetsz.
-Oké. - ment be a raktárba. - Akkor jövőhét? - jött ki Juliet.
-Aha. - bólogattam. - Nem maradsz egy kávéra? - mosolyogtam rá.
-De. - vonta meg a vállát.
Juliet igazából, egy nagyon jólelkű csajszi. A suliban 3-al alattam járt és valami iszonyat ügyesen tornázott. Egy kis ideig tanított is a spárgára, meg ami kell a rúdtánchoz. Először félt tőlem... Aztán jött az ötletem, hogy lefestem. Azóta gyűjtöm a képeket.
Még eldumálgattunk egy ideig, majd dél körül elindult haza. Elég nehéz volt végig tettetni, hogy jól vagyok... Kurvára fel vagyok zaklatva! Ben azóta sem hívott se semmi, és a bátyám pedig... Ő pedig üzent nekem, de nem értem miért nem keresett eddig.
-Belli! - rontott be lihegve Ben.
-Mi van? - keltem fel egyből a székből.
-HellsBells? - hallottam meg egy ismerős hangot. Mikor belépett, nem hittem a szememnek. Az arcomhoz kaptam és a szemeimbe könnyek szöktek. Ez most kajak ő?? - Na mi van? Már ide sem jössz, te szakadt punk?! - mosolyodott el. Odarohantam hozzá, majd magamhoz szorítottam. Ben egy szó nélkül lelépett.
-Rob! - mondtam halkan és még jobban elkezdtem sírni. - Miért csak most? - néztem rá.
-Azt hiszem lenne mit mesélnünk egymásnak! - törölte meg a szemeimet. Leültünk a kanapéra és csak néztük egymást.
-Mikor jöttél vissza?
-2 hete kb. - nézett a szemeimbe. - Tudod miután elmentem, hajléktalan lettem. Próbálkoztam mindenféle munkahelyen, de nem ment. Aztán egyszer az egyik képregényemet beküldtem egy kiadóhoz. Azt mondták szeretnék látni a többit is. Végül egy TV sorozat lett belőle. Aztán 5 év után, inkább a rendező pályán helyezkedtem el. Most pedig egy krimit fogok forgatni itt, HB-n. - mondta, majd csönd állt be. - És veled mi van? - kérdezte halkan kb. 20 perc után.
-Hát tudod - kezdtem el mesélni "életem történetét" az utolsó beszélgetésünk óta.
Mikor befejeztem, sokkolt arccal nézett rám.
-Mi van? - kérdeztem.
-És te még nem kerültél diliházba?
-Mi? - nevettem el magam.
-Én tuti, hogy megőrültem volna ezek az emberek miatt.
-Hát  húztam el a számat - valami van. - mosolyogtam rá. - Annyira örülök, hogy itt vagy. - öleltem át ismét. Akkor vettem csak észre, hogy már fél 11 van.
Végül is ott aludt nálam, aminek nagyon örültem. Ugyan úgy feküdtünk mint régen. Egymással szembe, szorosan ölelkezve, mint valami szeretők. Annyira jó volt újra magam mellett tudni.