TDIMIY 1.

1.fejezet: " Nyugalom  "

Austin:

-Köszönöm, hogy elhoztad a cuccaim! - mosolygott rám Mary, mikor elvittem a bőröndjét az új lakásába.
-Ugyan már. - legyintettem egyet.
-Na és, milyen a terápia?
-Érdekes, ami azt illeti!
-Ezt hogy érted?
-Tegnap megismertem egy lányt.
-Nem mondod! - nézett rám vigyorogva.
-Ne gondolj semmire! - ráztam meg a fejem nevetve. - Furcsa, kicsit ijesztő.
-Mert?
-Öngyilkos akart lenni azt hiszem tizenötször, crack függő volt és két éve nem beszélt senkivel. Én voltam az első, akivel elkezdett társalogni.
-Aha. De azért remélem, ezektől eltekintve nem hagyod rá a dolgot!
-Nem ismerem. Nem tudom milyen a személyisége, vagy hogy van-e neki egyáltalán!
-Nyugodj le, biztos van neki, csak derítsd ki. Lehet, hogy igazából egy örök vigyorgó, vicces, komolytalan lány, csak elnyomják. Ki kellene jönnie, ennyi az ő baja szerintem.
-Én totálisan nyugodt vagyok és mondasz valamit...
-Na látod! - ütött bele vállamba. - Nincs mitől parázni és szerintem ezt az a lány is tudja!
-Hát... lehet. - mosolyodtam el.





Hanka:

-Jó reggelt! - nyitott be az aktuális orvos hozzám. - Hogy vagy ma? - jött közelebb, majd felültem. - Látom ma sem beszélsz hozzám. - mosolygott rám, de én csak a szobám egyik sarkába bámultam.
Utálom a vizsgálatot.
A sztetoszkóp hideg tapacsa hozzáért mellkasomhoz és kezeim libabőrösek lettek. Újra csuklómat kezdtem tanulmányozgatni. Végighúztam ujjaimat a hegeken és Austin jutott eszembe.
-Ezeket majd vedd be! - rakott az asztalomra az orvos egy kis pohárkában gyógyszereket. - Az állapotod még mindig ugyan olyan, tudod te is, hogy ha nem teszel érte, nem javulsz! - ekkora hatalmas szemekkel néztem fel rá. - Hanka! - ült az ágyam szélére sóhajtva. - Két éve itt vagy. Nem hiszem, hogy a függőségeddel bármi baj is lenne.
Némán néztem rá, azt vártam mikor ijed meg és hagyja el végre a szobámat.
-Ugye tudod, hogy a többi orvos mire gyanakszik? - bólintottam egyet. - Nincs semmi baj a fejedben? Mert még a pszichológus sem tud semmit rólad! - kérdezte én pedig megráztam a fejem, majd lehajtottam azt. - Kitartás! - simogatta meg kezem. - Ezeket, pedig ideje lenne eltüntetni! - mutatott a hegeimre. - Legközelebbre hozok valami krémet! - mosolygott rám, majd kiment.
Minek ilyen kedvesek, hiszen úgyis csak arra mennek, hogy kikészüljek...
Lassan felálltam és új tükrömhöz léptem.
Mi lettem? Mi voltam? Már lassan a szüleimre sem emlékszem, akkor hogyan találhatnám meg önmagam?
Megérintettem a tükröt annak reményében, hogy majd megtudom, ki az az ismeretlen lány aki velem néz szembe.
Lassan hátrébb léptem és a gyógyszereimet beleszórtam a lefolyóba. Magam sem tudom miért csináltam, egyszerűen csak jött az érzés.
Visszaültem az ágyra és ordítás tört ki belőlem. Torkom szakadtából üvöltöttem és közben sírtam. Három nővér és a doki nyitottak be hozzám.
Azonnal lefogtak, de ellenkeztem. Kitéptem karomat és beleharaptam az egyik rezidens vállába. Fel akart pofozni, de addigra már a másik kettő lefogott. Az ágyhoz szíjaztak, majd egy injekciónyi nyugtatót kaptam.
Hangom csillapodott, szívverésem visszaállt a normálisra. A világ elhomályosult körülöttem, már nem hallottam semmit és végül elaludtam.
Dührohamok. Talán ez volt az egyik legnyomósabb ok a többi mellet, hogy ott tartottak. Miért jöttek elő?
Utáltam ott lenni. Utáltam a kórházszagot. A többi lakót. A gyógyszereket. A terápiákat. Egyszerűen mindent abban az intézetben.

~

Nem álmodtam, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Már egy ideje ez van, de nem tudok hozzászokni.
Ma terápia... Nem fogok elmenni, inkább bezárkózom a fürdőmbe.
-Hanka! - jött be a nővér, miközben én éppen a tuskabinban ültem. - Hanka, gyere ki! El kell jönnöd a terápiára, ezt nem teheted meg. Várnak téged! - rángatta az ajtót, de az meg sem mozdult. Ez az egyetlen előnye volt ezeknek a masszív ajtóknak. - WEIDE! - rivallt rám.
Csak ültem tovább és számoltam a csempéket. Már egy párszor megtettem, így kívülről tudom, de mindig megnyugtat, ha ezt csinálom.
Negyvenhat kék, huszonegy fehér és tizenkilenc fekete. Mindből páros számú volt, de egy-két darabot leszedtem és összetörtem. Pontosabban nekidobáltam a rezidenseknek, többi lakónak akik zaklattak.





Austin:

-Hol van Hanka? - néztem furcsállva a terapeutára.
-Hát... ma nem fog jönni.
-Mert?
-Gyere egy kicsit! - húzott el magával Flora. - Tegnap volt egy dührohama.
-És?
-Ilyenkor kicsit zaklatott.
-Magyarul nyomtak bele egy nagy adag nyugtatót és nem merik idehozni.
-Nem, nem nem! A nyugtatót kötelező ilyenkor használnunk, viszont... bezárkózott a fürdőszobájába és nem fog kijönni valószínűleg holnapig. A nővér megpróbálja kihozni, de nem sok sikerrel szokott járni. - vonta meg a vállát.
-Ennyi? És ezt csak így hagyják?
-Mert nem félnél egy ilyen lánytól?
-Nem! - mondtam határozottan. - Segítség kell neki, nem hanyagolás, terápia és gyógyszer vagy esetleg nyugtató! - ekkora Flora nagyon meglepődött arcot vágott. - Hol van a szobája?
-Sajnálom, nem mehetsz oda! Az a lány közveszélyes!
-Hogy lenne már az? Egy csendes, elnyomott fiatal lány.
-Ne emelje fel a hangját, felzaklatja a többi beteget! - jött oda egy orvos. - Üljön le kérem! - mutatott egy székre.
Mit tehettem volna? Engedelmeskedtem és elfoglaltam a helyemet.
Oda sem tudtam figyelni. Egész végig a mellettem lévő, üres székre koncentráltam és azon aggódtam, mi lehet Hankával.