The drug in me is you! prológus

The drug in me is you!
-prológus-

Hanka:

Öngyilkosság. Kötél. Kés. Gyógyszerek. Kábszerek.
-Hanka! - zökkentett ki egy nővér. - A terápia! Nem kellene elfelejtened. - mosolygott rám, de nem szóltam semmit.
Felültem puha, a legjobban egy kórházi matrachoz hasonlítható ágyamban és végignéztem magamon. Bőröm vékony, fehér, volt, amin átlátszottak királykék színű ereim. Csuklómon hegek tömkelege, ami a folyamatos szenvedésemre emlékeztet.
Reménytelen szemekkel felnéztem a plafonra.
Fehér...
Miért ennyire fehér minden? Utálom a világosságot!
-Hanka! - szólt rám ismét a nővér.
Megigazítottam köpenyem és elindultam a mosdóhoz. A tükör össze volt törve már egy pár napja. Még én csináltam, annak reményében, hogy tudok végezni a nyomorult életemmel, de az emberek nem engedték.
-Öltözz fel, kint várlak! - és ezzel be is csukta az ajtót.
Akkor bemutatkoznék...
A nevem Hanka Weide. Huszonnégy éves, drogfüggő. Tizenöt öngyilkossági kísérlet, az összes sikertelen... sajnos.
Egy kaliforniai klinikába adtak be a szüleim, két éve. Ez azzal jár, hogy néha kapok egy nagyobb adag nyugtatót, gyógyszerekkel kezelnek és el kell járnom csoportos terápiára. Igazából már nem is a drogok iránti szenvedélyem miatt tartanak bezárva, hanem mert azt hiszik, személyiségzavarom van.
-Kész vagy? - felé fordultam és csak bólintottam egyet. - Ma sem vagy valami bőbeszédű! Mikor hallom meg egyszer is a hangod? - kérdezte kíváncsian. Nem reagáltam, csak kimentem mellette és egyenesen a földszinti társalgóba lépkedtem.
Új emberek jöttek.
-Végre, Hanka! Te vagy az utolsó, gyere be! - fogta meg gyengéden a kezemet a terapeutánk Flora, és leültetett a szokásos helyemre.
Azonnal lehajtottam fejem, majd hosszú, sötétbarna hajamba bújtam. Nem szerettem az új embereket.
Ha valaki jött, beszélni kellett és én nem vagyok túlzottan a szavak embere, hogy úgy mondjam. Általában valaki más jártatta a száját helyettem, vagy egyszerűen el sem jöttem.
-Szóval, mivel van pár új tag, gondoltam lehetne egy ismerkedős játék! - mosolygott körbe Flora. Hurrá... - Mindenki kap egy kártyát és keressétek meg a mondatok alapján, a párotokat! Tessék-tessék! - adott körbe mindenkinek egy-egy kis fecni szerűséget.

"Megpróbálunk megszerezni mindent, (...)"

Ez meg mi? Idézet, vagy okosság akar lenni? Azt hittem majd közmondások vagy valami gyerekesebb lesz.
-Rendben és most mindenki keresse meg a hozzátartozóját!
Mindenki felállt, kivéve engem. Sohasem vettem részt az ilyen játékokban, utáltam a kapcsolatot az emberekkel.
-Megpróbálunk megszerezni mindent,
-És közben elveszítjük azt is, amink van. - fejezte be valaki a mondatomat. Felnéztem és egy mindenfelé tetovált karral találtam szemben magam. - Austin Carlile! - guggolt le hozzám szélesen mosolyogva, nyújtott kézzel egy még véletlenül sem rosszakarónak tűnő ember.
Talán az első életem során, akiről azt hiszem nem akar megakadályozni bármiben is. Mosolyában van valami furcsa huncutság. Barátságos, kedves, életteli. Totális ellentétem.
Nem szóltam hozzá, még a kezét sem fogtam meg.

-Hanka, csak most az egyszer! - szólt rám Flora kedvesen. - Kérlek!
-Hanka Weide! - fogtam vele kezet, lehajtott fejjel.
-Örülök, hogy megismerhetlek! Te miért vagy itt? - ült le mellém. - Hé'! Nézz rám. - mondta kedvesen. - Han
-Drogfüggőség. - vettem erőt magamon. - Két éve vagyok itt. És te? - kérdeztem, de még véletlenül sem néztem szemeibe. Inkább a színes és mindenféle mintás karjára meredtem, vagy a padlóra.
-Szintén, de én még csak most kerültem be.
-Sikerült rávenni?
-Még sosem hallottam a hangját!
-Furcsa... - beszélték a többiek.
-Ne is foglalkozz velük! - fogta meg a kezem Austin.
-Te ezt nem értheted.
-Meséltek már rólad! - bólintott egyet. - Már az is jó, hogy egyáltalán szóba állsz velem. - én végig csak hallgattam. - És ha megkérdezhetem, milyen drogokat használtál?
-Crack kokain. Te?
-Könnyű drogok. - válaszolt, majd ismét beállt a csönd.
Éreztem magamon szemeit és a légkör egyre furcsább lett. Mondjuk nem is csodálom, ő az első, akivel váltottam egy mondatot is két év alatt.
-Ez mi? - érintette meg csuklómat. Szemeibe néztem és kicsit megrendült.

-Öngyilkosság.
-Miért?
-Elviselhetetlen.
-Nem!
-De.
-Miért gondolod ezt?
-Be vagyok zárva. Nincs senkim. Nyaggatnak, hogy beszéljek, hogy barátkozzak. Én nem vagyok ilyen!
-Velem mégis beszélsz! - mosolyodott el. Nem válaszoltam, csak ismét elkezdtem nézni a padlót.
Szörnyen furcsa volt hallani saját hangom.
-Szeretnél már kijönni?
-Nagyon! - sóhajtottam egyet.
-Mikor engednek ki?
-Nem tudom. - ráztam meg a fejem.
-Mindig itt vagy a terápián?
-Amikor van kedvem.
-Örülnék neki, ha itt lennél! Szívesen beszélgetnék még veled. - ez a kijelentés után, elkezdett zsibbadni a karom.
Ki ez az ember, de most komolyan! Jön a semmiből és felkavarja a lelki világomat.
Érdekes, hogy belőle nem érzem azt a tipikus gyűlölködő, megvető érzést, ami az emberek reakciója általában mikor meglátnak.