NP 6.

6.fejezet: "  Who am I? "

Blandina:

Kétségbeesetten néztünk egymásra Matt-el. A szemeiben csalódottságot és félelmet láttam. A tömegre néztem, ahonnan Zacky nézett rám reménytelenül. "Megígérted" olvastam le a szájáról. Valary könyörgő szemekkel pislogott rám és már a többiek arcán is a kétségbeesést láttam.
-Akkor azt hiszem véglegesen kimondhatjuk, hogy Blandina és Matt jegye
-Nem! - keltem fel. - Nem! - néztem körbe. - Nem megyek hozzá Matt-hez. - néztem a szüleimre.
-Hogy mondod? - szűrte a fogai közt anya.
-Nem megyek hozzá Matt-hez!
-Blandina, azonnal ülj le!
-Miért akarod irányítani az életemet? Elegem van. - anya csak tátott szájjal nézett rám. - Azt hiszed, ha elzársz a külvilág elől, én majd szépen mosolyogva elviselem? Nem, nagyon nem! Nem fogok hozzámenni. Unom már ezt az egészet! Unom azt, hogy naphosszat parancsolgattok, hogy játszanom kell a mosolygós, boldog kislányt, és unom már ezt a szart is! - kapta le a fejemről a parókát, majd megigazítottam a hajam.

Az emberektől csak csodálkozó hangokat, és pusmogást hallottam. Mindenki ledöbbent a kitörésemtől, kivéve a srácokat. Mosolyogva nézték végig az egészet. Anyám leült és csak a fejét fogta. Felálltam a székre, onnan az asztalra, levertem pár poharat és egyenesen Zacky felé mentem. - Nem Matt-et, hanem azt az embert szeretem, aki velem volt és megmutatta azt, ami a boldogságomhoz kell. - álltam elé. - És ha az kell, - mosolyodtam el - elszökök vele! - csókoltam meg. Megfogta a kezem, elmosolyodott és elkezdtünk kifelé menni. Egyre jobban gyorsítottunk a tempón és a végén már szinte kirohantunk a kapunkon. Nevetve és kézen fogva futottunk végig az utcákon. Felém fordult, majd felemelt és pörgött velem egyet.

-Szeretlek! - mondta, majd mikor letett megcsókoltam.
-Én is! - öleltem át. - Már annyira hiányoztál!
-Te is, de most menjünk, mielőtt utolérnek minket! - mondta vigyorogva, majd kézen fogva futottunk el hozzájuk. Azonnal bementünk a szobájába, majd ránk zárta az ajtót. Magához húzott, megfogta a derekam, majd hosszasan megcsókolt.
-Miért tetted ezt magaddal? - simított végig a karomon.
-Nem bírtam tovább... Bekattantam... De már nem fáj, mert itt vagy velem! - néztem a szemeibe.
-Hülye! - ölelt át szorosan. - Akkor se csinálj ilyet, ha bekattansz! Nem akarlak így látni! Idióta vagy! Aggódtam érted, nagyon is! De te elküldtél.
-Nem! - ráztam meg a fejem. - Én nem küldtelek el sehova! Anyám mondta ezt az egészet az őröknek és ő küldte az üzeneteket!
-Nem félsz, hogy elszöktél?
-Nem. Kellek nekik, szóval bármit megadnak, hogy visszamenjek. De hülye leszek, mivel már megvan ami kell! - mosolyogtam rá. - Meg amúgy is... Én nem vagyok az ő gyerekük.
-Szóval tudod? - nézett rám zavartan.
-Mit tudok?
-Hogy te igazából a Brit királyi család leszármazottja vagy?
-Mi? - néztem rá kikerekedett szemekkel.
-Őőő... Ezt nem tudtad?
-Hát, ne. Csak annyit, hogy ők nem az igazi szüleim és a nagyapám rám hagyta az örökségét, amihez hozzá akarnak jutni.
-Akkor, azt hiszem sokat kell neked mesélnem. Matt mindent tud...
-Hívd el azonnal! - néztem rá kétségbeesetten.
Nem kellett 10 perc és ő már ott is volt.
-Mi ez az egész? Ki vagyok én?
-Blandina, kérlek nyugodj le! - ültetett le az ágyra. - Ez hosszú!
-Van időm! - néztem rá fenyegetően.
-Matt, kérlek mond el neki! Meg kell tudnia!
-Igaz.. - fogta meg a fejét, majd leült elém a földre.
~
-Ennyi?
-Ez csak nagy vonalakban.
-Úristen. - bambultam magam elé. - Tehát, hercegnő vagyok?
-Valami olyasmi.
-És én ezt eddig nem tudtam.
-Hát...
-Meg kell keresnem őket!
-Mi?
-Megakarom keresni őket! A szüleimet, a családomat!
-De, ha elmész, ott is kell maradnod.
-Nem fogok ottmaradni! - néztem Zacky-re. - Elfogok jutni oda! Elég dörzsölt vagyok ahhoz, hogy rávezessem azokat mindenre.
-Te őrült vagy! És mégis hogy? Keres a rendőrség és mivel Zacky-t már sajnos elég jól ismerik na meg látták is a partin, mindjárt idejönnek. - mondta és elkezdek szólni a szirénák.
-A francba. - keltem fel.
-Mit csinálsz?
-Terv szerint haladok. - mondtam mosolyodva, majd kimentem. Megláttam őket az ajtóba, vágtam egy unott fejet és odamentem hozzájuk. - Bilincseljenek meg, üssenek meg, vigyenek az őrsre, vagy amit akarnak! - mondtam unott hangon. Értetlenül néztek rám, majd be kellett ülnöm a kocsiba. Otthon kitettek és bekísértek. Anyám kétségbeesve nézett rám.
-Mehetnek! - néztem a rendőrökre, azok pedig szépen szót fogadtak.
-Elég volt ebből! - kapta el a karom "anyám". - Most azonnal
-Hozzám ne merj érni! - rántottam ki a karom. - Nem fogdoshatsz csak úgy! - léptem hátrébb. - Azt hitted nem tudom meg?
-És mégis mit akarsz tenni?
-Nem rémlik a nagyapám? Na meg persze az örökségem?
-Semmit nem tudsz elérni.
-Már nincs hatalmad felettem! A szüleim keresnek és szerintem a Brit királyi családnak nagyobb hatalma van, mint nektek! - néztem rájuk. - Anya, apa! - emeltem fel a szemöldökömet - Remélem boldogok lesztek a rácsok mögött is! - mosolyogtam rájuk szépen, majd felmentem a szobámba.