WWNFY 3. 16.

se3.
16.fejezet: "  Az angyalom? "

 May:

„-M.Shadows, a híres metál énekes, tegnap egy hatalmas verekedésbe keveredett. Egy kocsmában „mentek neki”. Nem volt túl ittas, de pont elég volt ahhoz, hogy verekedjen. – mondta a nő, miközben egy felvételt mutatott, hogy egy kórházi ágyon tolják a mentőkocsiba – A felbujtó, nem más volt, mint May Jensen és bandája – ekkor egy képet mutattak rólam.”

Valary:

A kicsit el kellett vinnem a szüleimhez, mivel siettem be Matt-hez a kórházba...
-Nem hiszem, hogy Matt alkalmas apának!
-Apa, ezt meg hogy érted?
-Tényleg van benne valami! - bólogatott anya. - Valary, kicsim
-Úristen, ti... Remélem soha nem leszek olyan szülő, mint ti! - rohantam ki. - Este jövök Jimmy-ért, élvezzétek ki ezt a kis időt... - pattantam be a kocsimba.
Mostanában nagyon sokat veszekszem a szüleimmel, pontosan az előbbi téma miatt... Szeretik Matt-et, nagyon is, de még ez a verekedés is betett nekik....


May:

-May, ez
-Nem én voltam! – néztem Ed-re könnyes szemekkel. – Tényleg! Nem tudom, mi ez! – pattantam fel.
-Most hova mész?
-Hova mennék? A kórházba! – rohantam ki és egyből a lifthez mentem, ami szerencsémre pont az emeleten volt. Ed utánam szaladt, de az ajtó pont becsukódott. Lent, rohantam a kórház felé és már csak azt vettem észre, hogy egy fekete hatalmas kocsi áll meg mellettem.
-Gyere, elviszlek! – nyitotta ki az ajtaján Ed. Azonnal beültem és hajtottunk, mint az őrültek. Egész végig csak a fejemet fogtam és a gondolatok csak úgy kavarogtak a fejembe. Mikor végre odaértünk, beszaladtam a recepcióra és kikérdeztem a nővért. Felszaladtam az emeletre és egyenesen a szobába

-Srácok mi történt? – léptem beljebb könnyes szemekkel, majd mindenki felém fordult.
-Még van pofád idejönni?  

-Remélem most boldog vagy! - nézett rám Zacky. - May, ez már sok!
-De én... Én nem is

-Inkább maradj csöndbe! Soha többé nem akarlak meglátni! - fintorgott rám Johnny.

-Srácok, én

-Tűnj már innen! - nézett rám Brian szúrós szemekkel szemekkel, ami talán a legrosszabbul esett. Értetlenül lépegettem hátrébb, majd kint becsuktam az ajtót. Lassan, még mindig zavartan, kétségbeesett arccal sétáltam lassan kifelé. Elkezdtem sírva futni és nekimentem egy orvosnak.

-Hölgyem, figyeljen oda! – mondta, de én csak hatalmas szemekkel néztem rá, megráztam a fejem és kocogtam tovább.
Találtam egy orvosi szobát, amiben nem volt senki. Benyitottam és kirántottam az első polcot, amihez hozzányúltam. Kivettem egy kis üvegcsét meg egy tűt és kirohantam a hátsó ajtón. Elfutottam valameddig és fogtam egy taxit. Kivitettem magam Jimmy-hez és szépen lassan odamentem a sírjához. Ott álltam előtte és csak bőgtem.

-Jimmy, segíts! – kezdtem el bőgni, majd összeestem. - Miért kell ezt átélnem? Kérlek vigyél magadhoz! - tettem a homlokom a sírra. Lassan felkeltem és belőttem magamnak a gyógyszerrel teli tűt. Nem kellett öt másodperc és azonnal elájultam. 

-------------------------------------------------------------

Abban a pillanatban, ahogy May elájult, a taxisofőr odarohant hozzá. Felkapta és befektette a kocsijába. Azonnal a kórházba vitte.
A hírekbe, a neten és az újságban sem lehetett a lányról hallani. Alice, Ed és Riley egyfolytában hívogatták és SMS-t küldözgettek neki, de semmi válasz. Egy héttel később Al kapott egy hívást.
-May?
-Majdnem. May orvosa vagyok! Szeretném, ha bejönnének.
-Azonnal ott vagyunk!

~

-Doktor úr, jól van? – rohant oda a dokihoz Alice.
-Nem mondhatnám. Mikor egy héttel ezelőtt behozták, belső vérzése volt, mivel esés közben elég szerencsétlenül eltört 1 bordája. A gyógyszert, amit belőtt magának, kimostuk a véréből, de…
-De? Meg mi ez, hogy egy héttel ezelőtt, bordatörés? - kérdezte Ed, majd az orvos elmondott mindent.
-A lelki állapota nos, hogy is mondjam… - állt meg az ajtó előtt, ahonnan csak hisztérikus ordibálást és egy puffanást lehetett hallani. – A héten, nem ez volt az első öngyilkossági kísérlete, ezért a Kaliforniai Elmegyógyintézetbe kell vitetnünk.
-Ezt nem mondja komolyan!
Hirtelen az ajtót valaki kirántotta és vérző kézzel elfutott. May volt az.
-May! – futott utána Alice.
-Te ki vagy? – nézett rá ártatlanul a liftből. – Gyógyítsd be! – fogta meg May, sírva a mellkasát. – Fáj! – Alice csak akkor értette meg, a lány min is megy keresztül.
-Kisasszony! – ment oda 2 nagydarab ember, majd kirántották a liftből.
-Engedjenek el! – rángatózott, majd beleharapott az egyik karjába. Az felpofozta és egyből ráadtak egy kényszerzubbonyt. – Férgek! – köpött egyet May. – Egyszer úgyis visszakapjátok! – mondta, miközben már vitték kifelé. Hirtelen már hisztérikus sírásba tört ki, de a vér még mindig csöpögött a kezéből.
-Alice jól vagy? – ment oda Ed és Riley.
-Igen, de May! – sírta el magát. – Ez nem ő!
-Ez May volt? – ment oda az A7X.
-Te tetted ezt vele! – nézett Synyster-re Alice sírva, mégis dühösen. – Köszönöm szépen, hogy ok nélkül őrülté tetted a húgomat! – pofozta fel. – Nem hogy egy kicsit kutatnátok, aztán küldenétek el a őt a picsába. NEM MAY VERETTE MEG MATT-ET, HANEM AARON! – nézett rájuk, majd elrohant. – Pöcsfejek! – kiabálta még hátra, majd Ed és Riley is elmentek.

-Igazuk van! – szólalt meg a srácok mögül PapaGates elégedetlenül. – Tényleg Aaron rendezte meg ezt az egészet és nem May!
-És akkor most mi lesz?
-Mi lenne? May csak a héten, 8x próbált öngyilkos lenni, gondolom ezt az utolsót mindannyian láttuk. Az első 2 hónapját egy gumiszobában, kényszerzubbonyban fogja tölteni egy intézetben. Utána kezdik el kezelni!
-És mi vagyunk a hibásak?
-Matt, Ed, Riley, Alice és Valary is eltudták fogadni May múltját. Egyedül nektek nem ment! Nem hibáztatlak titeket, de ezt elbasztátok! Nagyon is!  - mondta, majd visszament Matt szobájába. A fiúk csak szótlanul álltak a folyosón.

2 hónappal később

-Az adatokat kérném! – sétált a pszichológus May szobája felé.
-May Jensen, 19 éves, 2 hónapja került be. Az oka, többszörös öngyilkossági kísérlet. Mióta itt van, 15x ment neki az őröknek és 3x próbálta megölni magát.
-Öngyilkosság oka?
-Nem tudjuk.
-Rendben. – állt meg a szoba előtt. – Őrök?
-Jönnek uram!
-Oké. – mondta, majd benyitott. A lány, dülöngélve, a mellkasához szorítva egy párnát dúdolgatott egy számot. Az orvos nem ismerte fel, de biztos volt benne, hogy hallotta már valahol. A lány élettelen szemekkel bámult az ablakra.
-Szia May! – ment közelebb kedvesen a doki, de semmi. – May hallasz? – húzott oda egy széket, majd leült. – Mit dúdolsz? – kérdezte, majd a lány kicsit hangosabban énekelt.

„Place and time, alaways on my mind”

-Ez egy fontos személyhez köt? – kérdezte, mire bólintott egyet. – És kire, ha megkérdezhetem? – nézett rá. May hirtelen megállt és ugyan olyan tág, üres szemekkel hallgatott. Lassan felkelt, leejtette a párnát, a kezét az ablakra tette és még mindig csak bambult kifelé. Az orvosban megfagyott a vér.
-Rev. – válaszolt May halkan. – Ez Rev dala. – döntötte el kicsit oldalra a fejét. A szemei elkezdtek csillogni és az arca mosolygós lett. – Ez a szám Rev-é. – hajtotta le a fejét.
-És ő ki?
-Már meghalt. Dobos volt. – válaszolt ártatlanul. – De én szeretem, bár sosem ismertem. Vissza tudod hozni? – nézett az orvosra May.
-Sajnos nem.
-Kár, pedig én nagyon szeretem. – ült le a dokival szembe.
-Nem ismerted?
-Nem, tudod ő híres volt én pedig nem. De én szeretem, ha nem is tudod visszahozni! Te ki vagy? – vette vissza a párnát.
-Én Bob vagyok, a segítőd.
-Az angyalom? – nézett rá gyermeteg szemekkel.
-Igen.
-Akkor vigyázz rám oké? – nyújtotta a kezét kipirulva.

-Oké! - mondta, majd kezet csókolt May-nek.

1 héttel később

-Nem lesz ez így jó!

-Miért uram?
-Köti a múltja! El kell vitetnünk innen!
-Mégis hova?
-New York...

másfél évvel később
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Ez a másfél év New York-ban nagyon jót tett... A dolgok azóta kiderültek és Aaron-t életfogytiglanra ítélték.
Éppen sétáltam az Upper East Side-on, mikor megláttam a tömegben egy ismerős arcot. Természetesen rángatta össze-vissza Riley-t a hatalmas szatyrokkal. Ők nem tudták, hogy én hova is tűntem azóta. Megálltam a járdán és mosolyogva néztem, a másik oldalon pörgő Alice-t. Váratlanul felém fordult, de nem ismert fel. Mondjuk azzal a hajjal nem is csodálom. Átjöttek a másik oldalra, én pedig mentem tovább. Senkit sem kerestem.... Nevet változtattam, és most itt élek New York-ban. May Jensen-nek vége van örökre! Ma már Marilyn Johnson életét élem... Lehet, hogy egyszer még visszatérek May-hez, de kevés az esély rá. Hogy most mi lesz velem?
Azt még én sem tudom, csak hagyom, hogy vigyen magával az élet. A zenélést nem hagytam abba, de nekem elég volt az amit az-az 1 év alatt kaptam. Egyenlőre...
A falamat teleaggasztottam a régi képekkel, amiket ha meglátok, mosolyognom kell.
Itt nincs egy ismerősöm se, magántanuló vagyok. Leteszem az érettségit és maradok a jelenlegi munkámnál, a tetoválásnál, Carla szalonjában.
Brian nagyon hiányzik, meg persze a többiek is, de jobb most így egy picit. Ahogy mondtam is, May már nem él, így az emlékek olyanok, mintha egy másik ember mesélne el, egy fergeteges sztorit. Szerelmek, csalódások, drogok, bulik, veszteségek, nyereségek, CSALÁD... Amim jelenleg nincs. Talán nem is hiányzik.
Egyedül folytatom az utamat, egy hatalmas városban, töménytelen lehetőséggel és emberrel.
Így mindent magam mögött hagyva, talán életem legjobb döntése az volt, hogy megismertem őt... Égnek álló haja, rengeteg tetoválása, stílusa és személyisége már akkor is kitűnt a tömegből. Kemény, erős kezeivel mikor átölelt, a világot is magam mögött akartam hagyni. Ölni tudtam volna csak azért, hogy a szemeibe nézhessek... De ez már múlt és mint mindenki tudja, visszahozni, megváltoztatni nem lehet, mert igazából nincs is.

3.szezon vége
:)
Előzetes:

-Furcsa, hogy ilyen akusztikus zenéket játszol!

-Nekem is, de most ez a jó. - mosolyogtam. - Legalábbis nekem. Ezt érzem!
-Tudom! - mosolyodott el, majd átölelt.

-Nem Austin! - ráztam meg a fejem. - Ez - sóhajtottam egy hatalmasat - ne hozzuk fel a múltat oké? - húztam le a poharam tartalmát. - Ahh.... Annyira nehéz. - támasztottam meg a fejem. - Tessék, megint csak panaszkodok! - csaptam a homlokomra.

-Ne szórakozz May!

-Mondom, Marilyn!

-Milyen Marilyn?


- Le sem tudok hajolni, nem látok! - mondtam nevetve.
-Ez a tiéd? - nyújtotta felém egy aranyos gyerek.
-Á, igen! Köszi! - mosolyogtam rá, majd lassan feltettem a szemüveget. Már tisztán láttam, hogy Zacky volt az...

-Ezek tweet-ek? - mutatott a telefonra Austin kikerekedett szemekkel.

-Igen! - vettem a kezembe a kütyüt... Csak 3 perc alatt, 247 üzenet jött....

-Na, EZ az, ami durva!

-Hát eléggé.... Nem akarok válaszolni. - mondtam, majd ránéztem. - Most mi legyen?


-Tudod... - nézett rám. - Ahogy, ma ott álltál és énekeltél...
-Igen? - fordultam felé vigyorogva.
-Gyönyörű voltál! - csókolt meg.


Ezt nem hiszem el... Itt volt és még csak arra sem volt képes, hogy meglátogasson minket... Pedig lenne hozzá 1-2 szavam!
-Drágám, ne legyél ideges! - puszilgatott Michelle.
-Hagyj! - keltem fel.
-Brian, meddig akarod azt a nőt hajkurászni? Hamarosan gyerekünk születik!
-Tisztába vagyok vele! - mondtam bunkón