29.fejezet: " Zárd el "
Renée:
Reggel, minél csendesebben próbáltam kimászni (szó szerint kimászni) a szobából, nehogy felébresszem Dannyt.
A falnak támaszkodtam és valahogy kibotorkáltam a konyhába.
-Bassza meg! - szűrtem a fogaim között. A balos lábamat már lassan behajlítani sem tudtam, nemhogy ráállni. - Miért, van ez a szar az útba? - löktem arrébb a fotelt. A könnyeim potyogtak a fájdalomtól...
-Te meg mit csinálsz? - fogta meg Danny a csípőmet, majd magához húzott. Azonnal felemelt és a kanapéra tett. - Azt a kurva... - nézte kikerekedett szemekkel a lábamat.
-Mi az? - néztem én is oda.
Hatalmasra be volt dagadva a térdem és ha ez még nem lett volna elég, tiszta lila-kék-zöld foltos volt.
-Azonnal kórházba viszlek!
-Nem kell!
-Húgom? - jött be Andy. - Jézusom, mi a halál ez? - állt mellém.
-Ez lett a tegnapi "kis" zúzódásból, amit szerzett deszkázás közben.
-Tudtam, hogy ez lesz! Azonnal kórházba viszlek!
-Nem, nem kell! Nem fáj! - mondtam, mire Andy egy picit megbökte. Felsikítottam és beleütöttem egyet kezébe.
-Nem fáj?
-DE! - néztem rá ingerülten.
A falnak támaszkodtam és valahogy kibotorkáltam a konyhába.
-Bassza meg! - szűrtem a fogaim között. A balos lábamat már lassan behajlítani sem tudtam, nemhogy ráállni. - Miért, van ez a szar az útba? - löktem arrébb a fotelt. A könnyeim potyogtak a fájdalomtól...
-Te meg mit csinálsz? - fogta meg Danny a csípőmet, majd magához húzott. Azonnal felemelt és a kanapéra tett. - Azt a kurva... - nézte kikerekedett szemekkel a lábamat.
-Mi az? - néztem én is oda.
Hatalmasra be volt dagadva a térdem és ha ez még nem lett volna elég, tiszta lila-kék-zöld foltos volt.
-Azonnal kórházba viszlek!
-Nem kell!
-Húgom? - jött be Andy. - Jézusom, mi a halál ez? - állt mellém.
-Ez lett a tegnapi "kis" zúzódásból, amit szerzett deszkázás közben.
-Tudtam, hogy ez lesz! Azonnal kórházba viszlek!
-Nem, nem kell! Nem fáj! - mondtam, mire Andy egy picit megbökte. Felsikítottam és beleütöttem egyet kezébe.
-Nem fáj?
-DE! - néztem rá ingerülten.
~
-Erős ficam, és valószínűleg elpattanhatott egy kisebb ér, azért van itt ilyen pirosasabb folt. - simított végig az orvos a térdemen. - Hmm... - nézegette.
-Van... valami komolyabb baj?
-Nem, nincsen, csak azon gondolkodtam, hogy nem szeretné inkább abbahagyni a gördeszkázást?
-NEM! - vágtam rá.
-Hallgasd végig! - tette vállamra kezét Andy.
-Ha így folytatja, és nem vigyáz magára, közel 10 év alatt tönkre fognak menni a térdei, bokái, sőt a kezei is és már 40 éves korára protézisekkel, és csontritkulással lesz tele!
-Még véletlenül sem fogom abbahagyni. Majd jobban odafigyelek, vagy valami, de
-Renée! - nézett rám Danny aggódva.
-Mit csináljak ezzel? Egy hónap múlva versenyem lesz.
-3 vagy 4 heti borogatás és nem túlzottan ajánlott versenyekre menni! - nyomott a kezembe a doki egy krémet. - Naponta 3x, ha lehet 4x. Bekenés után minimum fél órányi pihenés és még véletlenül SE lógassa a lábát, ha csak nem akarja, hogy szétrobbanjon!
-Szétrobbanjon? - néztem rá kikerekedett szemekkel, mire mindenki felnevetett rajtam kívül.
-Nem fog felrobbanni, nyugalom!
-Csak csúnyább lesz! - segített felkelni Andy.
~
-Ne maradjak itt? - tett le a kanapéára Danny.
-Nem szükséges! - mosolygott Andy, majd mellém húzott egy fotelt.
-Akkor megyek is, ha kellenék, hívj! Oké? - csókolt meg.
-Oké.
-Sziasztok! - lépett ki.
-Szia!
-Helló!
-Neked nem inkább Juliet mellett lenne a helyed? - néztem a bátyámra, aki csak némán ült mellettem. - Andy!
-Nem! - válaszolt monoton hangon, majd végre rám nézett. - Renée, én nem... - fogta meg a kezem. - nem bírom elviselni, hogy mással vagy!
-Ezt hogy érted? - kérdeztem, miközben fölém hajolt.
-Hogy érteném? - nézett szemeimbe, majd lassan megcsókolt.
Akárhogy ellenkeztem, nem engedett el. Csuklóimat leszorította és ajkait enyémhez tapasztotta.
Szörnyű ember vagyok... Nem elég, hogy rám mászott, én még hagyom is?
-Andy, ezt nem... ezt nem kellene! - fordítottam el a fejem.
-Miért nem?
-Mert a testvérem vagy!
-Ez nekem taszító?
-Neked nem?
-Egyáltalán nem! - rázta meg a fejét, majd ismét megcsókolt.
-Andy, elég! - tettem arcára kezem, és visszaült a helyére.
-Miért? - nézett rám dühösen. - Mi jobb Dannyben, mint bennem?
-Menj el! - fordítottam el a fejem.
-Nem!
-Menj el kérlek!
-Nem, nem fogok!
-Ha most az a bajod, hogy Danny és én járunk, vagy még nem de fogunk, akkor csak sajnálni tudlak! Andrew, a testvérem vagy! Érted? Kibaszottul de egy vér folyik az ereinkben és ezt nem tehetjük meg!
-De...
-Semmi de!
-Tudod mit Renée? Legyél boldog a te kis Worsnopoddal, de rám ne számíts többet az életben! - mutatott rám idegesen, majd kiment és természetesen ahogyan csak tudta, becsapta az ajtót.
Fél óráig csak pislogtam a kanapén, mire elkezdtem sírni.
-A jó életbe már! - törölgettem meg szemeimet. - Utállak! - dobtam az ajtónak egy csokis dobozt, ami az asztalon hevert.
Fel akartam kelni, de nem ment. Megkapaszkodtam az asztalba, és amennyire tudtam, felnyomtam magam a kanapéról. Megpróbáltam lépni előre egyet és sikerült is, de a harmadik után már annyira belenyilallt a fájdalom a térdembe, hogy összeestem.
-Andy! - kiáltottam el magam, de semmi. - Andy, gyere már ide! - fordultam a hasamra. - Andrew Biersack a kurva életbe is, gyere ide és segíts már! - ordítottam kétségbeesve, de semmi... Nem kaptam választ senkitől és semmitől. Reménytelenül és elhagyatottan feküdtem a nappalin hideg padlóján. Sírni már nem tudtam és minek? Értelmetlen volt... Lassan lehunytam szemeimet és úgy éreztem, én vagyok a világ legmagányosabb embere.
Ashley:
-Csá Andy! - köszöntem jókedvűen a telefonba, mikor végre felvette.
-Mondjad!
-Már megint mi a bajod?
-Összevesztem a húgommal. Nem érdekes!
-Min?
-Egy jelentéktelen ügyön. Nem akarok róla beszélni!
-És ő most hol van?
-Otthon.
-Nem gondolod, hogy segítened kellene neki? Ma felhívott és elmondta mi történt!
-Elhiszed hogy nem érdekel? Boldogul egyedül is, már elég nagy hozzá!
-Andy, a térde tropára ment és amilyen önfejű biztosan csinálni fog valamit, hiszen a te húgod!
-Ashley, hagyd békén a hülye szövegeddel! - nyomta ki.
-Hogy lehet valaki ennyire Andy Biresack? - tettem zsebre a telefonomat és a kulcsaimat.
Megpróbáltam megcsörgetni Renée-t, de vette fel, még a tizedikre sem.
-Na jó, elég ebből! - ültem be a kocsimba.
~
-Renée, nyisd ki! - kopogtam, de semmi válasz. - Csak én vagy - nyitottam be, majd megláttam a földön elterült lányt. - Hé', te lány! - mentem oda azonnal. - Renée, kelj fel! - fordítottam oldalra. - Jézusom, hogy néz ki a térded? Renée! - pofozgattam meg kicsit. - RENÉE! - emelem fel a hangom, de még akkor sem történt semmi. - Hol van ilyenkor, a drága batyikád? - emeltem fel a lányt, majd elindultam a hálója felé. - Kérlek kelj már fel! - kezdtem egyre jobban kétségbeesni. - Renée, Renée, Renée! - emeltem fel a hangom, miközben letettem az ágyára. - Ez nem lesz így jó, basszus! - tapogattam meg arcát.
-Ash? - nyitotta ki szemeit. - Ashley! Ashley! - nyújtott felém karjait sírva. Átöleltem és megsimogattam fejét.
-Semmi baj!
-Andy! Haragszik rám!
-Nem, nem haragszik. Nincs semmi gond, oké? - próbáltam megnyugtatni, miközben az ajtóban álló Andyt néztem. - Most pihenj egy kicsit oké? Mindjárt jövök, kérsz valamit?
-Nem! - hunyta le szemeit, majd betakargattam.
-Most szépen elmondod, mi a jó élet volt ez az egész! - csuktam be a háló ajtaját. - Eljövök. A húgod a földön fekszik és mikor végre fel tudom kelteni, elbőgi magát és azt mondja te haragszol rá. Nem értelek titeket! - mentem ki a nappaliba.
-Na jó... Azt hiszem, legalább neked jó lenne tudnod?
-Mégis mit? - kérdeztem és elmesélt mindent.
Tesókomplexus? Ez most komoly?
Mikor a végére ért a kis mondókájának, nem szóltam semmit, csak végigmértem.
-Ennyi?
-Mert mennyi legyen? Már egy ideje láttam, hogy nincs minden rendben, de ez nem hatalmaz fel arra, hogy leteperd a húgodat és rákényszerítsd a "szereteted"! Ez így nagyon nincs rendbe!
-Mit tehetnék?
-Menj el orvoshoz, vagy zárd el magadba ezt az érzést!
-Ezt nem tudom.
-Dehogyisnem, csak nincs hozzá merszed, mert azt hiszem ezzel el fogod veszíteni őt. Pedig hidd el nekem, inkább közelebb kerülni, mintsem távolabb!
-Nem tudom Ash!
-De én igen! És most szépen hívd át Dannyt, hogy vigyázzon rá, mert te képtelen vagy per pillanat!
-De azt mondtam neki, hogy nem kell ide!
-Akkor mondd meg neki, hogy elintézni való ügyed támadt és jöjjön át, szerintem meg fogja érteni és nem kell 5 perc, hogy itt legyen! - néztem rá komolyan. - Na! Lódulj!
-Van... valami komolyabb baj?
-Nem, nincsen, csak azon gondolkodtam, hogy nem szeretné inkább abbahagyni a gördeszkázást?
-NEM! - vágtam rá.
-Hallgasd végig! - tette vállamra kezét Andy.
-Ha így folytatja, és nem vigyáz magára, közel 10 év alatt tönkre fognak menni a térdei, bokái, sőt a kezei is és már 40 éves korára protézisekkel, és csontritkulással lesz tele!
-Még véletlenül sem fogom abbahagyni. Majd jobban odafigyelek, vagy valami, de
-Renée! - nézett rám Danny aggódva.
-Mit csináljak ezzel? Egy hónap múlva versenyem lesz.
-3 vagy 4 heti borogatás és nem túlzottan ajánlott versenyekre menni! - nyomott a kezembe a doki egy krémet. - Naponta 3x, ha lehet 4x. Bekenés után minimum fél órányi pihenés és még véletlenül SE lógassa a lábát, ha csak nem akarja, hogy szétrobbanjon!
-Szétrobbanjon? - néztem rá kikerekedett szemekkel, mire mindenki felnevetett rajtam kívül.
-Nem fog felrobbanni, nyugalom!
-Csak csúnyább lesz! - segített felkelni Andy.
~
-Ne maradjak itt? - tett le a kanapéára Danny.
-Nem szükséges! - mosolygott Andy, majd mellém húzott egy fotelt.
-Akkor megyek is, ha kellenék, hívj! Oké? - csókolt meg.
-Oké.
-Sziasztok! - lépett ki.
-Szia!
-Helló!
-Neked nem inkább Juliet mellett lenne a helyed? - néztem a bátyámra, aki csak némán ült mellettem. - Andy!
-Nem! - válaszolt monoton hangon, majd végre rám nézett. - Renée, én nem... - fogta meg a kezem. - nem bírom elviselni, hogy mással vagy!
-Ezt hogy érted? - kérdeztem, miközben fölém hajolt.
-Hogy érteném? - nézett szemeimbe, majd lassan megcsókolt.
Akárhogy ellenkeztem, nem engedett el. Csuklóimat leszorította és ajkait enyémhez tapasztotta.
Szörnyű ember vagyok... Nem elég, hogy rám mászott, én még hagyom is?
-Andy, ezt nem... ezt nem kellene! - fordítottam el a fejem.
-Miért nem?
-Mert a testvérem vagy!
-Ez nekem taszító?
-Neked nem?
-Egyáltalán nem! - rázta meg a fejét, majd ismét megcsókolt.
-Andy, elég! - tettem arcára kezem, és visszaült a helyére.
-Menj el! - fordítottam el a fejem.
-Nem!
-Menj el kérlek!
-Nem, nem fogok!
-Ha most az a bajod, hogy Danny és én járunk, vagy még nem de fogunk, akkor csak sajnálni tudlak! Andrew, a testvérem vagy! Érted? Kibaszottul de egy vér folyik az ereinkben és ezt nem tehetjük meg!
-Semmi de!
-Tudod mit Renée? Legyél boldog a te kis Worsnopoddal, de rám ne számíts többet az életben! - mutatott rám idegesen, majd kiment és természetesen ahogyan csak tudta, becsapta az ajtót.
Fél óráig csak pislogtam a kanapén, mire elkezdtem sírni.
-A jó életbe már! - törölgettem meg szemeimet. - Utállak! - dobtam az ajtónak egy csokis dobozt, ami az asztalon hevert.
Fel akartam kelni, de nem ment. Megkapaszkodtam az asztalba, és amennyire tudtam, felnyomtam magam a kanapéról. Megpróbáltam lépni előre egyet és sikerült is, de a harmadik után már annyira belenyilallt a fájdalom a térdembe, hogy összeestem.
-Andy! - kiáltottam el magam, de semmi. - Andy, gyere már ide! - fordultam a hasamra. - Andrew Biersack a kurva életbe is, gyere ide és segíts már! - ordítottam kétségbeesve, de semmi... Nem kaptam választ senkitől és semmitől. Reménytelenül és elhagyatottan feküdtem a nappalin hideg padlóján. Sírni már nem tudtam és minek? Értelmetlen volt... Lassan lehunytam szemeimet és úgy éreztem, én vagyok a világ legmagányosabb embere.
Ashley:
-Csá Andy! - köszöntem jókedvűen a telefonba, mikor végre felvette.
-Mondjad!
-Már megint mi a bajod?
-Összevesztem a húgommal. Nem érdekes!
-Min?
-Egy jelentéktelen ügyön. Nem akarok róla beszélni!
-És ő most hol van?
-Otthon.
-Nem gondolod, hogy segítened kellene neki? Ma felhívott és elmondta mi történt!
-Elhiszed hogy nem érdekel? Boldogul egyedül is, már elég nagy hozzá!
-Andy, a térde tropára ment és amilyen önfejű biztosan csinálni fog valamit, hiszen a te húgod!
-Ashley, hagyd békén a hülye szövegeddel! - nyomta ki.
-Hogy lehet valaki ennyire Andy Biresack? - tettem zsebre a telefonomat és a kulcsaimat.
Megpróbáltam megcsörgetni Renée-t, de vette fel, még a tizedikre sem.
-Na jó, elég ebből! - ültem be a kocsimba.
~
-Renée, nyisd ki! - kopogtam, de semmi válasz. - Csak én vagy - nyitottam be, majd megláttam a földön elterült lányt. - Hé', te lány! - mentem oda azonnal. - Renée, kelj fel! - fordítottam oldalra. - Jézusom, hogy néz ki a térded? Renée! - pofozgattam meg kicsit. - RENÉE! - emelem fel a hangom, de még akkor sem történt semmi. - Hol van ilyenkor, a drága batyikád? - emeltem fel a lányt, majd elindultam a hálója felé. - Kérlek kelj már fel! - kezdtem egyre jobban kétségbeesni. - Renée, Renée, Renée! - emeltem fel a hangom, miközben letettem az ágyára. - Ez nem lesz így jó, basszus! - tapogattam meg arcát.
-Ash? - nyitotta ki szemeit. - Ashley! Ashley! - nyújtott felém karjait sírva. Átöleltem és megsimogattam fejét.
-Semmi baj!
-Andy! Haragszik rám!
-Nem, nem haragszik. Nincs semmi gond, oké? - próbáltam megnyugtatni, miközben az ajtóban álló Andyt néztem. - Most pihenj egy kicsit oké? Mindjárt jövök, kérsz valamit?
-Nem! - hunyta le szemeit, majd betakargattam.
-Most szépen elmondod, mi a jó élet volt ez az egész! - csuktam be a háló ajtaját. - Eljövök. A húgod a földön fekszik és mikor végre fel tudom kelteni, elbőgi magát és azt mondja te haragszol rá. Nem értelek titeket! - mentem ki a nappaliba.
-Na jó... Azt hiszem, legalább neked jó lenne tudnod?
-Mégis mit? - kérdeztem és elmesélt mindent.
Tesókomplexus? Ez most komoly?
Mikor a végére ért a kis mondókájának, nem szóltam semmit, csak végigmértem.
-Mert mennyi legyen? Már egy ideje láttam, hogy nincs minden rendben, de ez nem hatalmaz fel arra, hogy leteperd a húgodat és rákényszerítsd a "szereteted"! Ez így nagyon nincs rendbe!
-Mit tehetnék?
-Menj el orvoshoz, vagy zárd el magadba ezt az érzést!
-Ezt nem tudom.
-Dehogyisnem, csak nincs hozzá merszed, mert azt hiszem ezzel el fogod veszíteni őt. Pedig hidd el nekem, inkább közelebb kerülni, mintsem távolabb!
-Nem tudom Ash!
-De én igen! És most szépen hívd át Dannyt, hogy vigyázzon rá, mert te képtelen vagy per pillanat!
-De azt mondtam neki, hogy nem kell ide!
-Akkor mondd meg neki, hogy elintézni való ügyed támadt és jöjjön át, szerintem meg fogja érteni és nem kell 5 perc, hogy itt legyen! - néztem rá komolyan. - Na! Lódulj!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése