TDIMIY 3.

3.fejezet: " Nincs  "

Hanka:

-Öltözz, el fogsz késni!
Újabb szombat, újabb terápia. Kíváncsi vagyok, Austin itt lesz-e.
Kifésültem hajam, és elindultam a szokásos társalgóba. Már majdnem mindenki ott volt... beleértve Austint is.
Lassan helyemre sétáltam és leültem mellé.
-Szia! - köszönt, de rá sem néztem. - Legutóbb nem voltál. Hiányoltalak! - mondta kedvesen, és végtelenül mosolyogva. - Hallottam mik történtek.
-Elég jól informált ember vagy te! - jegyeztem meg kicsit csípősen.
-Vannak kapcsolataim mindenhol! - kacsintott rám, de ugyan az az arckifejezés ült rajtam, ami szokott is. - Neked, a környéken ismerősök?
-Nincs senkim! - ráztam meg a fejem.
-Szüleid?
-Már lassan nem emlékszem rájuk. - válaszoltam halkan, mire egy kisebb csönd következett. - A tieid?
-Hát tudod... az én édesanyám... elég régen meghalt. - hajtotta le a fejér és a mosoly fokozatosan eltűnt arcáról.
-Őszintén sajnálom! - érintettem meg óvatosan hátát. - Biztosan... nagyon fájt! - mondja ezt egy totál érzelemmentes, szürke ember.
-Tudod, ez a fajta fájdalom nem múlik el olyan könnyen! - nézett rám. - De lehetne valami vidámabb témánk is nem? - újra mosolygott, én pedig csak elhúztam a szám, mivel tudtam mi következik...

-Kezdődik. - hajtottam le a fejem, majd Flora elkezdte a foglalkozást.

~

-Nem maradnál még itt velem? - nézett rám Austin a terápia után.
-Miért?
-Csak... gondoltam beszélgethetnénk egy kicsit. Ráérsz nem? - mosolygott rám. Némán visszaültem és elkezdtem a plafont bámulni. - Mi van ott? - döntötte hátra fejét ő is.
-Semmi.
-Tudod, érdekesnek tűnsz. Hallgatag, visszahúzódó, titokzatos, furcsa.
-Semmi érdekes nincs ezekben.
-Dehogyisnem!
Austin...
-Mi a kedvenc színed?
-Nincs.
-Kaja?
-Nincs.
-Zene?
-Nem hallgatok zenét.
-Évszak?
-Egyik sem.
-Napszak?
-Este.
-Miért?
-Csöndes és szép.
-Ha nem szereted az embereket, velem miért beszélgetsz? - szóval egész végig erre voltál kíváncsi...
-Te jó ember vagy.
-Ezt hogy érted?
-Jó! - bólintottam egyet, értetlen arccal.
-Bővebben?
-Kedves. Nincsenek előítéleteid velem szemben.
-Mert kinek van?
-Mindenkinek. Őrültnek néznek.
-De ha adsz is okot rá, akkor?
-Ez csak segélykiáltás. - mondtam halkan, majd ránéztem. Furcsálló arcot vágott, közben ujjaival játszott.

-Elnézést, Weide kisasszonynak már pihennie kellene!
-Persze-persze!


~

A következő két napban, ismét bezárkóztam a fürdőbe...
-Hanka, ez most már sok! Nagyon is sok! - kopogott be egy orvos. - Nyisd ki!
-Kérlek, ezzel nem mész semmire! - hallottam meg egy nővér hangját is.

Na azt leshetitek... nem fogom bevenni a kis bogyóitokat!
-Hanka Weide! Elég ebből a hisztérikus viselkedésből, azonnal gyere ki! A biztonságiakat, vagy a rendőröket szeretnéd ide?
Hirtelen minden elcsendesült, ami már-már gyanús volt. Az ajtóra meredtem, ami már nem rezgett a ráncigálásoktól és a kilincse már nem járt fel-le.
-Hanka! - egy kellemes hang. - Tudom, hogy hallasz! - mondta végtelen nyugodtsággal. Nem kiabált, nem szitkozódott, hanem megértően beszélt hozzám. Végre egy ember, aki úgy kezel, mint egy másik embert! - Kérlek gyere ki, ha nem is jössz el a többiekhez, legalább velem beszélgess egy kicsit oké?