TDIMIY 6.

6.fejezet: " Nem tudom "

Hanka:

Kifejezéstelen arccal ültem a földön és még így, sötétben is ki szúrtam Austin arcát. Kikerekedett szemekkel és tátott szájjal nézett rám.
-Őőő... bocsi, de te ki is vagy? - ült le hozzám Vic. Összébb húztam magam és végigmértem.
Furcsa ember...
Felkelt és felkapcsolta a lámpát.
-Hé' lány! - bökött meg kicsit ujjával. - Hogy hívnak?
-Egy rajongód?
-Hanka, te hülye! - kelt fel Aust és egyből odajött. Megfogta kezem, ágyára ültetett és elkezdett előttem járkálni. - Hogy tudtál megszökni az intézetből és idejönni? Belegondoltál mi lesz ebből? Visszavisznek és egy gumiszobába fognak rakni! - erre csak megvontam a vállam. A 2 másik srác értetlenül álltak az ágy mellett és hol engem, hol pedig az ideges fiút nézték. - Nem hiszlek el! Hogy juthatott ilyen az eszedbe egyáltalán? - guggolt le hozzám, így velem egy szintbe kerülve.  - Miért jöttél ide? - nézett rám már higgadtabban.
-Aggódtam. - válaszoltam halkan és tömören. - Nem jöttél be hozzám. Azt hittem, hogy... - itt elakadt a szavam és elkezdtem ujjaimmal játszani.
Aust megfogta a fejét és leült mellém. Azonnal magához ragadott és hosszasan megölelt.
-Idióta! - suttogta, majd adott egy puszit a fejemre. - Jól vagyok, már nincs semmi, de te... veled mi lesz?
-Nem tudom. Nem érdekel.

-Azonnal vissza kell vinni téged!
-Kérlek ne! - vágtam rá. - Nem szeretnék!
-Austin, most mi is van? - szólalt meg valaki mellőlünk.
-Srácok, ő itt Hanka. A lány, akiről már meséltem, és aki éppen elszökött, hogy lásson. Az én hibám, mivel már pár napja megígértem neki, hogy elmegyek hozzá.
-Jó, de... most mi lesz?
-Fogalmam sincs.
-Ilyenkor már nem vihetjük vissza, meglátnak és csak még nagyobb patáriát csapnak!
-Aludjon itt! Jobbat nem tehetünk!
Ekkor megszorítottam Austin felsőjét és még közelebb húzódtam hozzá.
-Mi történt? - kérdezte halkan.
-Az orvosok szerint rosszabbodott a helyzetem és elakarnak vinni Európába. - ekkor hatalmas csönd ütött be. A levegőben tapintani lehetett az értetlenséget és a ledöbbenést.
Végem van...
-Hogy hova? - nézett rám Austin.
-A Vatikán közelébe. - válaszoltam halkan.
-Na jó, most lett, nekem elegem ebből! - állt fel. - Ezt nem tehetik meg! Holnap haza fogok menni és ki foglak kérni onnan!
-De Austin, nem teheted meg! Ameddig az orvosok nem mondják, hogy oké, nem tehetsz semmit! Elviszik!
-Ne, azért ilyenkor szokott lenni egy pszichológiai teszt, ami alapján eldöntik. - válaszolt a srác, aki behúzott az ablakon.
-Oké. És utána?
-Utána majd kitalálom! - húzta ki magát Aust.
-Felelősséget vállalnál érte?
-Bármennyit. - nézett rám. - Majd lesz valahogy! - bólintott.
Mindeközben én csak hol a padlóra néztem, hol Austin biztonságot nyújtó karjaira.
-Itt alszol, oké? - szorított még jobban magához én pedig csak bólintottam egyet.
-Ez nem túl jó ötlet!
-Elviszem a balhét! - húzott magával hátra.
Innentől beállt a csönd. Mindenki lefeküdt a saját helyére, én pedig kicsit kellemetlenül érezve magam, de megpróbáltam aludni.
Austin egész este nem engedett el. Le merem fogadni, karjai már totál lezsibbadtak, de még ha próbáltam sem vitte arrébb egy centit sem.
Hallottam minden egyes szívdobbanását, halk szuszogását. Megnyugtatott.
Szépen lassan lehunytam szemeimet és elaludtam.
Nem álmodtam. Sohasem szoktam.


Austin:

Most csak képzelem.... vagy tényleg valaki itt alszik mellettem.
Hanka!
Hát persze!
Hatalmas zajongásra, csörömpölésre ébredtem.
Ahogy kinyitottam szemeimet azonnal egy nővért láttam meg. Elképedve meredt a mellettem fekvő lányra és kirohant.
-Hanka! - keltettem fel.
Álmos, összeszűkült szemekkel pillantgatott körbe és láttam rajta, még ő sincs tisztában a dolgokkal. Azonnal felült, majd megszorította kezem.
-Észrevettek! - szólt halkan.
-Nyugi, biztos nem! - keltem fel az ágyból. A folyosón hatalmas zajongás volt.
-Mi ez? - nyújtózkodott Vic. - Már megint ez? Utálom a kórházakat!
-Hanka Weide? - jött be egy doki. - Itt van?
Ekkor a lány rémültem pillantott rá. Nem tudtunk egy szót sem kinyögni. Vér fagyva ültem és vártam mi fog történni.
-Azonnal velünk kell jönnie! - lépett be pár nővér.
-Hanka! Mit gondoltál magadról? - ez volt a dokija... - Nem hiszem el, hogy képes voltál megszökni! - fogta meg a kezét és elkezdte kifelé húzni.
-Hé'! - álltam közéjük. - Ehhez nekem is lenne egy-két szavam!
-Magát is ott kezelik a mi intézetünkben, nem?
-De! - bólintottam határozottan.
-Akkor meg?
-Kiveszem onnan! - hirtelen kínos csönd állt be. A doki tátott szájjal nézett rám, majd a lányra.
-Maga nem normális!
-Dehogyisnem! Még MA kérvényezem!
-Akkor is vissza kell jönnie!
-Megyek. - keresetem elő pár ruhát.
-Nem. Maga beteg!
-Már jól vagyok! Hozzák a papírokat, aláírok mindent! - mondtam végtelen szigorral.