TDIMIY 8.

8.fejezet: " Mi lesz? "

Hanka:

Másnap reggel kómásan és gyomorideggel vonultam be a fürdőmbe.
Mi lesz? Engedik? Bezárnak?
Újabb nap. Ugyan azok a fehér falak, a fehér ruha, az unalmas légkör, de mégis más volt minden. Egy érzés lappangott bennem.
Remény.
Furcsa, elnyomó és mégis felszabadító volt.
Sikerül? És ha nem?
A gondolatmenetemet egy arcátlan nővér zavarta meg.
-Hanka! Reggeli! - mondta bunkón.
Kimentem, leültem az asztalomhoz ő pedig szinte elém vágta a tányért és a pirulákat.
-Ameddig le nem nyeled, itt maradok! - adott a kezembe egy pohár vizet.
Szépen, lassan betettem a gyógyszereimet a számba és vettem mellé egy kevés folyadékot. Miután valami nyelés félét imitáltam, a bogyókat gyors fogaimhoz rejtettem.
-Azokat is, amiket nem nyeltél le! - értetlen arcot vágva hatalmasra nyitottam a számat. Már az évek alatt megtanultam, hogy kell ezt az egészet. Odajött és szétfeszítette ajkaimat.
Kiszedte fogaim közül a már szinte méreg ízű gyógyszereket, gyors utána öntött egy kis vizet és mondhatni leerőszakolta torkomon őket.
-Így csinálod innentől! - mutogatott felém fenyegetően.
Ahogy kiment, egyből mentem meghánytatni magam. Maró érzés, de legalább nincs rám hatással a szerük.

~

Estig vártam, de Aust sehol sem volt.
Meginogott a hitem benne...
-Hanka! - rontott be valaki lihegve. - Siettem. Ahogy. Csak. Tudtam. - támaszkodott meg a falnál. Töltöttem neki a természetesen műanyag poharamba ( nem értettem hiszen még jobb gyilkoló eszköz talán mint az üveg ) vizet és azonnal odavittem neki!
-Köszi! - húzta le az egészet. - Volt pár dolog a koncertekkel kapcsolatba és kicsit elhúzódott az egész, de itt vagyok! - nyelt egyet.
-Ülj le! - vezettem az ágyamhoz.
-Azt hittem meghalok! - fogta a hasát. - Futottam mint az őrültek, mert a kocsim meg szervizben van!
-Koncert?
-Igen, te még nem tudod. Egy bandában zenélek, pontosabban a frontembere vagyok és össze-vissza járunk mindenhova meg Európába turnékra. - mosolygott rám. - Ha kint leszel, elviszlek mindenhova! - ettől a gondolattól megrémültem. - Persze, csak ha szeretnéd! - fogta meg a kezem.
Csak lehajtottam a fejem és belegondoltam, mi lesz ha kint leszek. Egy számomra totálisan ismeretlen világba csöppenek és Austin az egyetlen támaszom. Nem bánom, de furcsa lesz és talán túl is élem.
-Szeretném! - néztem szemeibe.

Még egy fél órát tudott maradni és azonnal el is kellett mennie.
Ismételten gyomorideggel feküdtem le a "vacsora" után. Ilyenkor a többi beteg általában vagy lent nézte a TV-t, vagy társasoztak, esetleg terápián voltak. Én undorodtam tőlük. Mind megalázzák magukat, tűrik ez a bánásmódot, sőt páran még élvezik is!
Nem tudtam sohasem felfogni, hogy tudják ezt csinálni.
Kiültem az ablakba és nagyokat sóhajtoztam. Elfogott a félelem, hogy talán sohasem szabadulok ki onnan. Hogy csalódni fog bennem Austin, mert nem teljesítettem jól. De nem hittem, hogy ő ilyen, de azért mégis bennem volt az a kis gonosz érzés. Megpofozgattam magam és a már felkelő nap vonta el a figyelmem. Gyönyörű volt a kilátás.
-Hanka! - kopogott valaki. - Te egész este nem aludtál? - jött be egy nővér, én pedig csak megcsóváltam a fejem. - Elvileg készen van a jelentésed, 10-re jön be a pszichológus.
Annyira feldobott a dolog, hogy le kellett ülnöm, mert elkezdtem szédülni.
-Minden rendben? - fogta meg a vállam, én pedig határozottan bólintottam.
Még jobban féltem. Kezeim remegtek, szívem iszonyatosan vert és lélegzetemet nem tudtam irányítani.


~



Eljött a 10 óra. A számat már véresre haraptam és ujjaim már lüktettek a fájdalomtól, ahogy szorongattam őket.
Lekísértek az irodához és amilyen gyorsan csak lehetett bementem és leültem.
-Szóval Hanka, a tegnapi kis beszélgetésünk felvettem, leírtam és bemutattam a fejeseknek. És az eredmény, pedig...