TDIMIY 7.

7.fejezet: "  Rutin ellenőrzés "

Hanka:

Mint egy elmebajost, úgy szállítottak vissza.
Két doki, négy nővér és szintén kettő biztonsági őr.
-Kényszerzubbonyt nem akarnak már rá adni? - jegyezte meg csípősen Austin, miközben az egyik orvosra nézett.
Csak elfordították a fejüket és inkább máshova fókuszáltak.
Mikor végre odaértünk, bevezettek a szobámba, de Austint nem engedték be.
Fél órán át, csak ültem és ujjaimat tördelve vártam, hogy végre történjen valami.
-Hanka? - jött be egy ismeretlen, szemüveges ember. - Örvendek, Joe vagyok, pszichológus.
Szóval már megy is a felmérés.
-Egyenlőre még nem tudunk tenni semmit, de kérlek fáradj le az irodámba, ott majd megegyezünk! - mosolygott. Csak a szokásos, semmit nem mutató képpel kimentem és követtem őt.
Bent volt az igazgató, a helyettes és egy orvos.
-Kérlek ülj le! - mutatott a székre. - Szóval, ma reggel kaptam egy kisebb küldetést, hogy fel kell mérnem az állapotodat sürgősen. Tudod a barátod elég erőszakos és türelmetlen. - mosolyodott el. - Szóval. Minél előbb szeretnél kikerülni innen? - bólintottam. - Rendben. Ha készen leszünk, a jelentést le kell adnom. A legkorábban két nap múlva jön a visszajelzés, ami alapján döntést tudunk hozni. - mondta kedvesen, miközben végig figyelte a reakcióimat. Bólintottam egy kicsit. - Akkor megkérném önöket, hogy hagyják el a szobát!
Pár másodperc múlva már csak mi ketten voltunk bent.
-Helyezd kényelembe magad! - mutatott egy kisebb kanapéra, a szoba másik felébe.
Átültem oda, felraktam a lábaimat és lefeküdtem.
-Akkor talán kezdhetnénk is azzal, hogy Hanka, miért Austin az egyetlen, akivel szóba állsz? - kérdezte, de én csak a plafonra meredtem. - Hanka, kérlek válaszolj! Így nem fogunk menni semmire! - ekkor felültem, vettem egy mély levegőt és szemeibe néztem.
-Mert ő az egyetlen, akiben megbízok.
-Miért?
-Megért.
-És az ápolók, az orvosok, a másik pszichológus?
-Úgy kezelnek, mint egy elmebeteget. - néztem az orvosra.
-De van pár alkalom, mikor úgy is viselkedsz! - totál megértő próbált lenni, de mégis hallatszott a kíváncsiság.
-Mikor már kiborulok.
-Elég sűrűn előfordul ez, nemde?
-De. - bólintottam.
-Gondolod, képes lennél más emberekkel is együtt élni?
-Nem. - itt elhallgatott.
-És... és miért?
-Mert félek tőlük. - vontam meg vállam lezserül.
-Miért?
-Szenvedést okoztak nekem. - válaszoltam lassan. - Sokszor.
-Sokat csalódtál?
-Nagyon.
-Austin kedves veled?
-Igen.
-Honnan tudod?
-Látom. - hátradőlt és elmosolyodott.
-Miért gondolod azt, hogy jobb lenne kint?
-Rám erőltetnek sok dolgot.
-Milyen dolgokat?
-Gyógyszerek. Alvás. Nyugtató. Terápia.
-De ezek csak segítenek!
-Nem úgy érzem, hogy nekem ez lenne a legjobb.
-Hanem mi?
-Nyugalom. Sok.
-Mit jelent számodra Austin? - itt nem tudtam mit mondani. - Hanka?
-Megnyugvást. Békét. És... - alig tudtam kimondani. - Szeretetet. - böktem ki halkan. - még mindig csak mosolygott én pedig nem tudtam hova tenni őt.
-Ha például most az lenne, hogy nem mehetsz ki innen, mit tennél?
-Összetörnék. Öngyilkos lennék. - néztem vissza rá.

Kicsit meghökkent és nem tudott rá mit válaszolni.
-Aha. És hogyan lennél öngyilkos?
-Nem tudom.
-Hogy-hogy nem tudod?
-Nem gondoltam, hogy ilyen megtörténhet. - valamit írogatott a papírjára, és felnézett rám.
-Köszönöm Hanka, hogy válaszoltál a kérdésemre! - döntötte előre fejét, majd felállt. - Majd értesítelek! - nyitotta ki az ajtót.
Felkísért egy nővér a szobámba, ahol Austin ült az ágyamon.
Azonnal odajött és átölelt.
-Minden rendben? - tapogatta arcom, én pedig bólintottam egyet. - Hogy ment?
-Jól. Sok kérdés volt.
-Válaszoltál?
-Igen. - mondtam halkan.
-Szerinted? Milyen lesz?
-Nem tudom.
-Milyen kérdések voltak?
-Szinte rólad. És erről a helyről.
-Rólam?
-Igen. - ültem le. - Itt maradsz?
-Még szép! - mosolyodott el. - Mondd el nekem, mégis hogyan tudtál innen kiszökni? - nézett rám hatalmas szemekkel.
-Kimentem, lesunnyogtam, elbújtam, másztam, futottam.
-Elég tömör vagy! - nevetett fel. - Bővebben? - kérdezte én pedig elmeséltem neki mindent. - Ez most komoly? - karolt át, én pedig bólintottam.
-Carlile úr, kérem! A látogatási idő lejárt!
-Már is? De még csak alig van 11!
-Kérem! - mosolygott erőltetetten a nővér.
-Jó.jó, nincs több balhé! - emelte fel kezeit. - Holnap tényleg bejövök! Szia! - ölelt át, majd kiment.

A nap további részében nem igazán zaklattak. Délután rutin ellenőrzés, gyógyszerek amiket lehúztam a WC-n és az éjszaka alvásmentes. Mondhatni a már megszokott menet.
-Hanka, beszélhetnénk? - jött be a doki én pedig felültem. - Szóval lehet, hogy elmész. - ült le hozzám, de én csak meredten néztem rá. - Tudod, ha kint rossz leszel, visszakerülsz! - mosolyodott el ördögien. - És az ilyen elmebajosok mint te, idevalók! - bökött a fejemre.
Tudtam, csak kiakarja hozni belőlem a legrosszabbat, hogy elbukjak és ne mehessek el.
Legszívesebben a torkához kapnák és fojtogatnám, ameddig még a legutolsó kis lélegzet is kijön belőle.
Tűrtem. Csak ültem és végig szemeibe néztem.
Ha most nem dobom hozzá az asztalt, akkor soha!
-Látom elég erős idegzetű vagy. Sok szerencsét az élethez! - állt fel. - És remélem még találkozunk! - zárta rám az ajtót.