Hazug ígéret

1942. november 10.

Magyaroszág

Budapest

Cigarettafüst és alkoholszag.
Felnőttek mulatnak és hangosan nevetnek, olcsó bor és pálinka áztatta kedvükben.
A katonák bagóval a kezükben figyelik a magukat kéjesen illegető-billegető lányokat, közben vigyorogva beszélgetnek. Az egyik őrmester sapkája és zubbonya, már dús kebleken és selymes hajon mutatkozik.
A lámpa fénye gyönyörűen teríti be a sárgára mázolt, kis termet. Asztalok középen, amelyen a vacsora nyomai már meg sem látszódnak, körülöttük pedig telis-tele székekkel és emberekkel a négy fal között.
Ahogy szemem végigkúszik a poharakból álló terítéken, tekintetem egy kedves mosolyra terelődik.
Azonnal elfordítom fejem, de az érzés, hogy még egyszer megnézhessem, eluralkodik felettem.
Magas, kemény arcú. Szemei mélybarnák, haja feketés. Határozott férfi, egy katona.
- Andi! - zökkent ki barátnőm. - Miért nem jössz táncolni? - rázogat meg nevetve.
- Évi, te többet ne igyál!
- Miket beszélsz? Még nem is ittam semmit! - igaza volt. Egy csepp alkohol nélkül képes volt arra, hogy tökéletesen úgy fessen, mint aki leitta magát a sárga földig. - Gyerünk, nézz már ki magadnak valakit! - nézett végig a férfiakon. - Milyet szeretnél? Most válogathatsz! - mondta, mire nekem is nevetnem kellett. - Magas, dagi, csókos szájú, bolond, gazdag! Na?
- Nem kell nekem senki. - mosolyogtam barátnőmre. - Egyáltalán azt sem tudom, miért jöttem el ide.
- Már 16 vagy! Ideje lenne férjet találni neked! - rángat ismételten Évi. Szemeim csak egy pillanatra visszaszöktek az elvarázsló arc felé, ami éppen engem figyel és nevet. - Ó, szóval ő lenne az?
- Éva, állj le kérlek!
Soha életemben nem voltam olyan mulatságon, mint ez. Ugyan, még csak 16 vagyok, de ha pár éven belül nem találok magamnak férjet, vénlány leszek. Sosem szerettem azt, amikor valakire ráerőszakolnak valamit, így inkább halok meg egyedül, mint élek kényszerben.
Katonát, meg egyáltalán nem akarok, hiszen mindenki tudja milyenek.
Bájos beszéddel és ellenállhatatlan ajánlatokkal az ágyukba csalogatnak, másnap pedig már Prágában sikítozik felettük egy olyan céda, akivel még közös nyelvet sem beszélnek.
- Andi! Azt a fiút, pont ismerem!
- Az előző hatra is ezt mondtad, akikkel táncoltál.
- Na, de ez most komoly! A neve Gábor és már hat éve a katonaságnál van. Magas rangú, nincs asszonya és ahogy hallottam-
- Most hagyd abba! - emeletem fel kezemet. - Megmondtam, hogy-
- Zavarhatom a hölgyeket egy pillanatra? - állt meg előttünk egy ember.
- Gábor! Szia! - pattant fel Évi azonnal. - Rég láttalak!
- Hát, nemrég jöttem haza. Kicsit sok a dolgom mostanság. - mosoly.
Basszus Andi, ne nézz oda! Ne pirulj!
Piros ruhám szélét gyűrögetve érzem, hogy arcomat lassan elönti a vér. Összeszorított szemekkel lehajtom fejem.
Nenenenenenenene! Ne ülj le, kérlek, ne!
- Ő itt a barátnőm, Andrea!
A fenébe, Évi!
- Örvendek, kedves Andrea! - csókol nekem kezet. Rá sem merek nézni, csak hagyom.
- Szintúgy! - pillantok rá egy pillanatra, majd mikor helyet foglal mellettem, a cigarettás dobozom után nyúlok.
- Egy ilyen szép hölgy dohányzik?
- Egy ilyen fess fiatalember dohányzik? - kérdezek vissza, mire csak halk kuncogás hallatszódik mellőlem.
- Még nem nagyon láttalak. Ebben a városban élsz?
- Igen, csak nem szokásom csavargászni és férfiak társaságában italozni.
- Hány éves vagy?
- 16. - válaszoltam szűkszavúan. - Éva szerint vénlány vagyok. - nevettem fel.
- Még nincs férjed? - csodálkozott el.
- Fiatal vagyok hozzá. Mikor odaakartak adni valakinek, egyszerűen elszöktem. Nem akarom, hogy rám erőszakoljanak valami elkényeztetett gazdag ficsúrt. - feleltem. Gábor ismételten csak nevetett. - Ezért is jöttem Pestre.
- Miért vagy itt?
- Egyetemen tanulok.
Pillanatok alatt elvarázsolt.
- Lenne kedved táncolni?
- Nem tudok.
- Majd most megtanulsz! Nincs olyan lány, aki ne tudna táncolni! - mosolygott, majd magával húzott.
Zavarba ejtően közvetlen ember volt. Szemrebbenés nélkül karolt át és táncoltatott meg.
Éva csak nevetgélt és iszogatott a társaság másik felével, miközben én életem legkínos pillanatait éltem át.
- Ennyire nem szereted? - kérdezte Gábor.
- Inkább az embereket nem szeretem, ahogy bámulnak.
- És miért kell velük foglalkoznod?
- Nem úgy neveltek, hogy ilyen dolgokat műveljek. - néztem rá. Ismételten csak megjelent arcán a vigyor, majd közelebb lépett és egyszerűen megcsókolt.
A többiek meg sem lepődtek rajta, hiszen egy csók, szinte semminek sem számított a szemükben.
Elpirulva álltam meg Gábor előtt, aki lágyan megfogta kezem és egy félreeső asztalhoz vezetett.
Megszólalni nem tudtam.
- Utálhatsz, de nem tudtam volna elviselni, ha egy elkényeztetett gazdag ficsúré lett volna az első csókod. - mondta, mire újra megtette. - És azt sem, ha a második is.
- Mit akarsz ezzel? - hülye kérdés. Itt mindenki csak egyetlen egy dolgot akar.
- Velem maradnál az utolsó éjszakán? - kérdezte halkan.
A hideg rázott minden egyes szava hallatán.
Csak félve bólintottam egyet.

~ ~ ~

- Visszafogok jönni érted. - suttogta halkan, miközben hajammal játszadozott.
- És mit teszel, ha visszajössz?
- Elveszlek feleségül. - mosolygott rám.
- Ne mondj olyat, amit nem tartasz be. Ez csak egy hazug ígéret.
- Nem hiszel nekem.
- Katona vagy! - néztem rá, mire felnevetett. - Ne hangoskodj, ez egy kollégium!
- Fél órával ezelőtt meg nekem kellett téged elhallgattatnom, olyan hangosan - mondta volna tovább, de tenyeremet szájához tettem.
Kezemet elnyomva magától felém hajolt és hosszasan megcsókolt.
- Már olyan régóta figyellek! Tudom, még alig pár órája ismerjük egymást, de hazudtam. Láttalak. Sokszor. - meglepődve pillantok rá. - Évát gyerekkorom óta ismerem és mindig vele láttalak, mikor az utcán kellett járőröznünk. Mindig egy könyvvel a kezedben ültél, ugyan azon a padon. Sosem mertem odamenni hozzád, pedig... már volt dolgom más lányokkal. - kuncogott fel zavarában.
Hosszas csend következett.
- Ha most azzal akarsz hitegetni, hogy "de, te más vagy" hagyd is abba.
- Pedig ez így van. - nevetett ismételten.
- Ha ez így van, akkor ezt ne hagyd el. - veszem le nyakláncomat, majd óvatosan kezébe adom. A medálja egy egyszerű aranyból készült négylevelű lóhere. - Ha ezt visszahozod, a tiéd vagyok!
- Visszajövök érted!

~ ~ ~

Lassan véget ér az 1942-es év.
A 2. magyar hadsereget, még ebben az évben, novemberben elküldték a Szovjetúnióba, Sztálingrádhoz harcolni.
A villamoson állva, megpillantok egy katonát.
Vajon ő is éppen hazaigyekszik? Vagy éppen a frontra?
A vonat állomás közelében lévő megállónál a villamos ajtajai kinyílnak. Szinte egyedül maradok a járművön.
Rengeteg csomag, nevekkel ellátva. Fegyverek a falnak támasztva. Még egy utolsó szerelmes csók, gondos, szülői ölelés. Képek, ékszerek, apró tárgyak, amik az otthonra emlékeztetnek. Szívük szerint ordítva ellenkeznének, de olyan kis emberek, mint a katonák, munkások, parasztok, polgárok, az életükbe sem szólhatnak bele.
Mindenki tudja, szeretteik nem fognak hazatérni.
A háborút, már réges-régen elvesztettük. Erőltetett feszengés az egész.
Megigazítom a kabátomat és az ablakon át nézve a vonatok lassú tempóját, Gábor jut eszembe.
Egyetlen egy levelet, képet sem kaptam tőle azóta, mióta elment.
A híreket hallva, a magyarok alig-alig tartanak ki. Bele sem merek gondolni, hogy Gábor min mehet keresztül, ha.... ha még... még egyáltalán életben van....

Mivel az egyetemre orvoslást tanulok, értelemszerűen a központi kórházban kell besegítenem, mint nővér.
- Andrea, remélem felkészült arra, hogy katonákat lásson el. - néz rám komoran Hegedűs, a tanító orvosom. Látszik rajta, hogy már jó pár napja csak dolgozik. Nagyon sok sebesült érkezik az utóbbi időkben. - Jöjjön velem!
Fájdalmas kiáltások hallatszódnak, végig a folyosón. "Segítsenek! Valaki segítsen! Könyörgöm". "Adjanak morfiumot, vagy akasszanak fel, most!"
Égett hús szaga és a vér látványa lesokkol.
Megmozdulni nem tudok a látványtól.
Éva öklendezve kirohan a szobából, becsapva maga mögött az ajtót.
Csak nyelek egy hatalmasat és megyek az doktor után. Meglepően hatalmas a csend.
Már mindenki megkapta a nyugtatót és fájdalom csillapítót. Alszanak.
- Nem meglepő. Ha nem bírja a látványt, csak hagyja el a kórházat. Még tapasztalatlanok, nem lesz belőle baj.
- Kibírom. Ez a legkevesebb amit tehetek a hazafiakért. - meglepődve néz rám egy másik, öregebb nővér.
- Ez az ember a Szovjet Don-kanyarból érkezett.
Don-kanyar... Gábor is ott van!
Egyik lába vérben ázva, másik... már nincs is neki. Taposóaknak.
Miközben bekötözöm fejét, az orvos morfiumot ad be neki. Nyögdécselve nyitja ki szemeit.
- Te vagy az! - nyúl felém vértől és sártól mocskos ujjaival. Cseppet sem érdekel a kosz, csak az, hogy él. - Andrea!
- Maga meg...
- Gábor mutatta a medált. - mosolyodik el. A orvos és a nővér elhagyják a szobát. - Tényleg olyan szép vagy, mint amilyennek mindig mondott. - hallgattunk el mind a ketten.
- Mondott?
- Fogalmam sincs, mi történt vele. Az oroszok lerohantak minket és a csapatunk-
- Ne beszéljen!
- Semmi bajom! - köhög fel. - Mikor utoljára láttam, a fényképedet szorongatta. - nevet fel fájdalmasan. - Hülye nyálas barom. - vigyorog rám.

~ ~ ~

Szilveszter napján is, bent vagyunk Évával a kórházban.
Amennyi italt csak tudtunk, becsempésztünk a betegeknek. A orvosok és ügyeletesek nincsenek bent, legalább a katonáknak is legyen egy kis örömük az újévben.
A beszédes katona neve Tamás. Mint kiderült, Gábor egy társa volt.
- Kedves tőled, hogy még ilyenkor is egy ilyen szerencsétlennel vagy. - vigyorog rám Tamás. - Már értem Gábort.
- Nem is ismerem őt. Egy éjszakát voltam vele.
- Pedig ő elkötelezte magát amellett, hogy te négy gyereket fogsz szülni neki. - röhög fel.
- Mennyit? - kérdezek vissza kiakadva.
- Te figyelj már. Ennek az Éva barátnődnek... van valakije? - néz rám kíváncsian, mire csak felhúzod szemöldökkel nézek rá.
- Miért nem kérdezed meg tőle?
- Na!
- Tudtommal nincs.
- Jó tudni. - fekszik vissza az ágyába. - Andi? Boldog újévet! - koccintja hozzá poharát az enyémhez.
- Boldog új-
- Boldogságos, Hitlerkutyás, Szovjetparasztos újévet, minden szerencsétlen hazafinak! - ront be egy sérült tiszt, egy nővérkével az oldalán. - Igyunk a magasztos Istenkére, aki lehetővé tette, hogy az férfiak háborúzhassanak, - vitte fel a hangsúlyt, miközben felemelte kezét. - és nőket csókolhassanak!
A kórteremben mindenki nevetve figyeli a becsiccsentett katona előadását.
Hát véget ért ez az év is...

~ ~ ~

1943 február.

Budapest

- Andi, gyere! Mennünk kell. - húz fel az ágyamról Éva.

Már február van.

A 2. magyar hadsereg katonáit, akik túlélték a Don-kanyart, még január végén hazahozták. 

A nyilvántartásból hiányzott egy név.

Gábor neve.

- Andi, nagyon sajnálom... - szólal meg Tamás, miközben cserélem kötését. Rám sem mer nézni. - Gábor...

- Rendben, készen vagyunk! - állok fel könnyes szemekkel. - Pihenésre van szükséged. A frontra többet nem tudnak visszaküldeni. Itthon maradhatsz. - mosolygok rá. - Évi nemsokára itt lesz. - hagytam el a szobát.

- Jó napot Andrea!

- Jobbat Zoltán!

A folyosón végigmenve, még több sérült embert látok meg.

Hideg tavasz elé nézünk.

~ ~ ~

- Andi! - ront be a kórház ebédlőjébe Éva. - A doki azonnal hívat minket! Még több sérült jön!
- Tessék?
- Rengeteg a beteg. Most nem állhatunk le.
- De nem is érkezett semmi jelentés!
- Az orvosok is a hajukat tépik. Nagyon sok embert haza kell küldenünk, nincs hely. Már a folyosók is tele vannak.
Felrohanva a sebészetre, már meg sem lepődünk.
A tömegben alig tudunk közlekedni és egyetlen egy doktort, vagy tapasztaltabb nővért sem találunk. Nekünk kell intézkedni...

Külön-külön a maga osztályára küldeni a katonákat, a súlyosakat helyben ellátni és befektetni, aki nincs életveszélyben, a lépcsőkön vagy éppen a folyosón vár. A padlón alvadt vér és mocsok. Felesleges pont most feltakarítani, hiszen a nap folyamán úgyis ugyan ilyen lenne. Ráér estig, meg annyi fertőtlenítőnk nincs, hogy minden nap felmossunk. Hatalmas az esélye annak, hogy egy fertőség végigfut mindenkin, de nem tudunk mit tenni. Senki sem segít, nem tudunk honnan szerezni kötszert, gyógyszereket. Évivel, már otthonról hozunk fájdalomcsillapítókat és rongyokat, amikkel kötözhetünk.
- Hegedűs úr! - kiáltok fel, mikor végre meglátom a folyosón.
- Az alsóbb szinteken, már nincs akkora káosz, viszont kevés az ember. Éva, azonnal rohanjon az egyetemre és az orvostanhallgatók egy részét küldje ide! Nem érdekel, hogy láttak már ilyet, vagy mióta tanulják, azonnal jöjjenek ide! Ezt így nem lehet bírni. - a doki szeme alatt hatalmas karikák. Három napja nem látta a saját családját.
- Rendben! - mondta barátnőm és már el is tűnt.
- Doktor r. És a papok? Annyira nagyra vannak magukkal, miért nincsenek itt?
- Már úton vannak. Andrea, segítsen az amputálásban!
- Igenis! - bólintok, majd követem őt.

~ ~ ~ 

Az újoncok fele falfehéren lép ki az épületből. Kétszer is meggondolják, mire is adják a fejüket.
Szörnyűlködve beszélik meg az aznap történteket. Másnapra is be lettek utasítva, bár jó hogyha fele megjelenik.
Hiába... ha az ember nem tapasztalja saját bőrén és saját szemével, milyen is egy háború, sosem fogja megérteni. Édesanya és édesapa pénzeli őket, hogy híres tudósok és feltalálók, vegyészek, orvosok legyenek, de mit sem érnek a gyönyörű álmok, a kitűnő jegyek, ha életből megbuksz.
- Te tudod, honnan jöttek ezek a katonák? - áll mellém Éva.
- Nem.
- Don-kanyar. - mondta. - Ott ragadtak, és csak nemrég vették észre őket.
- És?
- Mi és?
- Ne reméld, hogy ugrálni kezdek örömömben.
- Vizet! Valaki hozzon vizet! Kérem! - hallom meg a jajgatást a tőlem legtávolabb lévő szobából.
- Inkább a munkádra koncentrálj! - válaszolok ridegen.
Belépve a szobába elveszem a beteg mellett lévő nagy poharat és teletöltöm csapvízzel.
- Tessék. - nyújtom felé a vizet. A hatalmas adag morfiumtól, még felülni sem tud.
Hegedűs doktor, néha túlzásba viszi, de ilyen rohanásban az ember meg sem lepődik, ha valaki éppen kevesebbet vagy többet kap valamiből. A fejetlenség határtalan.
Felém nyújtva csonka kezét segítséget kér a katona. Az egyik tenyere hiányzik...
Leülök ágyának szélére és felültetem. Óvatosan kezébe adom a poharat, de megfogni sem tudja.
- Várjon! - állítom meg, majd itatni kezdem. Mohón issza ki az edény tartalmát.
Szinte semmit sem látok a sötétben, így elég nehézkes ügyelni arra, hogy ne öntsem le az előttem ülő férfit.
Mikor végeztünk, felálltam és menni készültem, de a katona elkapta kezemet.
Felé fordulok, de ekkor ő már a markában tart valamit. Felém nyújtja kezét.
- Ugyan a lánc elszakadt, de megmondtam, hogy visszajövök érted! - ejt bele tenyerembe egy vékony láncot, rajta egy medállal.
Kikerekedett szemekkel állok. Lábaim és kezeim remegni kezdenek.
Lehajtom fejem és csak halkan sírok.
A földre zuhanva az ágy szélének támaszkodok.
Nem akartam elhinni.
Az illető kiült az ágy szélére és végigsimít hajamon.
- Azt mondtad, ha visszahozom, az enyém vagy.
- Mindig is a tiéd voltam. - válaszolom sírva, még mindig a földet bámulva, mire halkan felkuncog.

~ ~ ~

Szeretném megjegyezni irományommal kapcsolatban, hogy eltávolodok minden vallási és politikai nézettől.

Nem áll szándékomban megbántani vagy megsérteni egyetlen egy embert sem.

A rövid történet a képzelet szüleménye, ha megegyezne a valósággal, az a véletlen műve. 

Megértéseteket köszönöm!