13.fejezet: " Paparazzi "
Jessie:
Csak futottam az esőbe utána. Tudtam, ha most nem megyek
rossza vége lesz. Körbejártam az összes haverját, de senki nem tudott semmit.
Elkezdtem a szokásos helyünk felé menni, hátha ott megtalálom. Csak futottam
esőbe, hátha rábukkanok… A parton megláttam. Egyedül ült a homokba és csak
nézett maga elé.
- Szeretlek! – kiáltottam sírva. – Szeretlek Will! - én sem tudom mi ütött akkor belém, de azt éreztem ezt ki kell mondanom.
Könnyes szemekkel rám nézett, én pedig elkezdtem felé rohanni. Átöleltem és nem akartam elengedni, a világért se. Mind a ketten elkezdtünk kegyetlenül bőgni. – Ne sírj! – suttogtam a fülébe. Még szorosabban öleltem, a kezeimet pedig a szemeire tettem, ahogy ő szokta. Most fordult a szitu. Ő volt lent és nekem kellett felhúznom. Elé ültem, majd elvettem a haját az arcából. Tótál bódultam nézett rám… Azonnal elkaptam a táskáját és kiszórtam a tartalmát. Tele volt tűkkel, porral meg fűvel. Visszapakoltam, a vállamra vettem őt pedig felsegítettem. Egy szó nélkül siettünk hozzánk. Ott szépen felmentünk, ledobtam a táskát és bevittem a fürdőbe. Remegett, majdnem összeesett. Levetkőztettem és beültettem magammal a kádba. Hideg vízzel leöblítettem a fejét, így valamennyire felébredt. Elkezdtem kicsit melegebb vizet engedni, magamhoz húztam, átöleltem és hátradőltünk. Szaporábban kezdte venni a levegőt, felkelni nem bírt. Én pedig próbáltam nyugtatni, de nem jártam valami sok sikerrel. Elkezdtem simogatni a haját, közben meg mostam az arcát. – Will adj valami életjelet. – mondtam, majd abbahagyta a légzést. – Will? – keltem fel. – Will! – rázogattam kétségbeesetten. Elkezdett csuklani én pedig azonnal kiemeltem és a WC-hez vezettem. Még pont időben. Öklendezett, de semmi. Én csak tartottam a testét, hogy el ne dőljön. Lenyúltam neki és akkor végre megindult neki. Apu hirtelen benyitott a táskával a kezében.
- Ott a kocsim, vidd el, ezt pedig tűntesd el. Ásót találsz a garázsban. A rendőrökkel ne foglalkozz! – utasított, miközben átvette Will-t. Azonnal lementem, beraktam a csomagtartóba az ásót és álltam is ki. Hajtottam mint az őrültek ki HB-ről. Mikor kiértem a Kaliforniából is, kerestem egy elhagyatottabb területet és azonnal elástam a táskát. Persze előtte még átnéztem van-e benne valami ami még kellhet neki és találtam egy érdekes dolgot. Egy kép volt… Ő és a családja. Apa, anya, az öccse és ő. A hátuljára pedig ez volt írva „ Örökké az egyetlen batyikámnak. Akkor is itt leszek, ha te azt hiszed, hogy nem „
Elsírtam magam és ástam tovább. Beültem a kocsiba és bőgve vezettem haza. Otthon Will már az ágyamban feküdt.
- Mi van kicsim? – ölelt át azonnal, ahogy meglátott.
- Ezt találtam! – adtam oda neki a képet. Sokkolva olvasta a hátulját.
- Szóval tényleg nincs rendben valami. De ugye még nem halt meg?
- Nem tudok róla… Azt hittem, valami komolytalanabb dolog ez az egész, de – csuklott meg a hangom.
- Maradj mellette! Szüksége van rád! – puszilt meg apa, majd kiment. Leültem az ágy szélére és csak néztem a beesett szemeit. Végül lefeküdtem mellé és átöleltem. Közel raktam az arcomat hozzá, érezni akartam a jelenlétét. Tudtam, most csak én segíthetek rajta.
- Szeretlek! – kiáltottam sírva. – Szeretlek Will! - én sem tudom mi ütött akkor belém, de azt éreztem ezt ki kell mondanom.
Könnyes szemekkel rám nézett, én pedig elkezdtem felé rohanni. Átöleltem és nem akartam elengedni, a világért se. Mind a ketten elkezdtünk kegyetlenül bőgni. – Ne sírj! – suttogtam a fülébe. Még szorosabban öleltem, a kezeimet pedig a szemeire tettem, ahogy ő szokta. Most fordult a szitu. Ő volt lent és nekem kellett felhúznom. Elé ültem, majd elvettem a haját az arcából. Tótál bódultam nézett rám… Azonnal elkaptam a táskáját és kiszórtam a tartalmát. Tele volt tűkkel, porral meg fűvel. Visszapakoltam, a vállamra vettem őt pedig felsegítettem. Egy szó nélkül siettünk hozzánk. Ott szépen felmentünk, ledobtam a táskát és bevittem a fürdőbe. Remegett, majdnem összeesett. Levetkőztettem és beültettem magammal a kádba. Hideg vízzel leöblítettem a fejét, így valamennyire felébredt. Elkezdtem kicsit melegebb vizet engedni, magamhoz húztam, átöleltem és hátradőltünk. Szaporábban kezdte venni a levegőt, felkelni nem bírt. Én pedig próbáltam nyugtatni, de nem jártam valami sok sikerrel. Elkezdtem simogatni a haját, közben meg mostam az arcát. – Will adj valami életjelet. – mondtam, majd abbahagyta a légzést. – Will? – keltem fel. – Will! – rázogattam kétségbeesetten. Elkezdett csuklani én pedig azonnal kiemeltem és a WC-hez vezettem. Még pont időben. Öklendezett, de semmi. Én csak tartottam a testét, hogy el ne dőljön. Lenyúltam neki és akkor végre megindult neki. Apu hirtelen benyitott a táskával a kezében.
- Ott a kocsim, vidd el, ezt pedig tűntesd el. Ásót találsz a garázsban. A rendőrökkel ne foglalkozz! – utasított, miközben átvette Will-t. Azonnal lementem, beraktam a csomagtartóba az ásót és álltam is ki. Hajtottam mint az őrültek ki HB-ről. Mikor kiértem a Kaliforniából is, kerestem egy elhagyatottabb területet és azonnal elástam a táskát. Persze előtte még átnéztem van-e benne valami ami még kellhet neki és találtam egy érdekes dolgot. Egy kép volt… Ő és a családja. Apa, anya, az öccse és ő. A hátuljára pedig ez volt írva „ Örökké az egyetlen batyikámnak. Akkor is itt leszek, ha te azt hiszed, hogy nem „
Elsírtam magam és ástam tovább. Beültem a kocsiba és bőgve vezettem haza. Otthon Will már az ágyamban feküdt.
- Mi van kicsim? – ölelt át azonnal, ahogy meglátott.
- Ezt találtam! – adtam oda neki a képet. Sokkolva olvasta a hátulját.
- Szóval tényleg nincs rendben valami. De ugye még nem halt meg?
- Nem tudok róla… Azt hittem, valami komolytalanabb dolog ez az egész, de – csuklott meg a hangom.
- Maradj mellette! Szüksége van rád! – puszilt meg apa, majd kiment. Leültem az ágy szélére és csak néztem a beesett szemeit. Végül lefeküdtem mellé és átöleltem. Közel raktam az arcomat hozzá, érezni akartam a jelenlétét. Tudtam, most csak én segíthetek rajta.
Másnap reggel Will már velem szemben feküdt és halkan
szuszogott. Felkeltem és a fürdőbe vettem az irányt. Pont mikor sminkeltem
magam, ő benyitott és kétségbeesett szemekkel nézett rám. Azonnal odamentem
hozzá és átöleltem. Belebújt a nyakamba és éreztem, hogy a könnyei folynak
végig a mellkasomon.
- Gyere, menjünk vissza. – mondtam halkan, majd megfogtam a kezét. Mint egy szorgalmas kisgyerek úgy követett. Kimentünk az erkélyre és rágyújtottunk. Csak néztem bágyadt szemeit, ahogyan a tekintete elveszik a tengerben. Magamhoz húztam és szorosan öleltem. Elkezdett remegni és mélyeket lélegezni. – Nyugalom! – pusziltam meg. – Mi történt vele? – néztem a szemeibe.
- Én csak… - nézett oldalra - Beakartam menni hozzá és pont mikor az ajtó előtt álltam, közölték vele, hogy alig van pár napja. Az orvosok csak egy idő után tudják beszerezni a gyógyszereket és az is elég fájdalmas lesz neki. Valami olyan betegsége van, amit eddig még nem láttak, de Európában már fejlesztik rá a gyógyszert. 2 hét múlva érkeznek meg. Csak olyan orvosságot tudnak neki addig adni, mint a rákosoknak, de az meg totálisan lebontja a szervezetét és azt pedig senki sem akarja. Droghoz nyúltam, mint általában, de nem gondoltam, hogy ennyire szétcsapom magam. – mondta halkan.
- Még van remény! Ne veszítsd el!
- Nem tudom Jess. Nem tudom. – fogta a fejét.
- És anyudék?
- Kivannak, nagyon is. De, nekem az öcsém a mindenem. Ha valami történik vele, én szinte biztos, hogy elvesztem a fejem és megyek vele.
- Nem mehetsz vele! – fogtam meg a kezét. – Én itt vagyok! Tudod, hogy számíthatsz rám!
- Köszönöm! – nézett rám.
- Nem kellett volna így kiütnöd magad! Mégis mennyit szúrtál magadba?
- 3-at. De ennyi sem volt elég. Tudod, hogy régóta csinálom és megint
- Ezt jegyezd meg! - szakítottam félbe - Nem engedem meg, hogy ennyire szétcsapd magad! Nem akarom végignézni a romlásodat!
- De
- Will nincs de! Elég volt! Nem foglak elvonóra vitetni, de le kell szoknod! Tudom, hogy pont most kellene, mikor a legszarabb, de nem fogok megengedni semmit! Még ha a nyakadon is kell lógnom, de NEM! Értetted? – kérdeztem, de semmit sem válaszolt. – Ha kell, elmegyünk innen, ha kell, ideköltözöl!
- Nem tehetem meg. Az öcsém mellett kell lennem! Minden. Egyes. Percben.
- Akkor gyerünk be hozzá! – fogtam meg a kezét. – Figyelj, képes vagy a szemeibe nézni? Támogatni, mellette lenni és őszintén nevetni vele az utolsó másodpercekig?- néztem a szemeibe.
- Nem tudom.
- Szerintem képes vagy rá! - szorítottam meg a kezét. - Még nincs minden veszve! Él nem? De! Akkor meg? Mire vársz?
- Igazad van. - kelt fel. - El kell mennem hozzá!
- Szólok apának! - rohantam le azonnal. 5 perc múlva, már a kocsiban ültünk.
- Minden rendben lesz! - súgtam Will-nek a hátsó ülésen, majd megszorítottam a kezét. Rám mosolygott és bambult tovább. - Menjek be veled?
- Igen, légyszi! - mondta, majd kiszálltunk.
- Apa, köszi hogy elhoztál minket! - pusziltam meg. - Majd megyünk.
- Oké. Vigyázzatok magatokra! - mondta, majd elhajtott.
- Gyere! - mondtam, majd kézen fogva bementünk.
Már az öccse szobája előtt ültünk, mikor kijött a doki, Will pedig végre bemehetett.Nem telt egy fél óra, a patkány lesifotósok, már mindjárt körém és a szoba ajtaja köré gyűltek. Félve körbenéztem, majd elkiáltottam magam.
- Nem. - nevette el magát.
- Ez meg mi volt? - jött ki Will.
- Őőő, semmi drágám, mindjárt megyek. - adtam neki gyors egy puszit, majd visszalökdöstem a szobába. - Doki, tudnánk beszélni kicsit négyszemközt? - néztem rá.
- Persze! Jöjjön kérem az irodámba. - mondta, én pedig csak mentem utána. - Kérem foglaljon helyet!
- Köszönöm! - ültem le.
- Nos, mit szeretne tudni?
- És addig mi lesz?
- Kemoterápiás gyógyszerekkel tudjuk csak kezelni addig.
- Értem. - mondtam, majd elhallgattunk. - Ha, most megbocsájt, bemennék hozzájuk.
- Csak nyugodtan.
- Köszönöm, viszlát. - léptem ki. Egyből visszamentem a szobához... Vettem egy mély levegőt, majd lassan benyitottam. Will és azt hiszem Joe, ott ültek és nevettek. Valamit éppen meséltek egymásnak.
Olyan jó volt így látni őket.
- Szia! - köszönt oda a kicsi.
- Sziasztok! - mentem beljebb.
- Szia. - mosolygott rám Will.
- Te biztos Jessie vagy! Örülök a találkozásnak! Én Joe vagyok! - mosolygott rám csillogó szemekkel, majd a kezét nyújtotta.
- Én is örvendek. - fogtam vele kezet.
- Gyere, ülj le! - húzott maga mellé egy széket Will.
- Ó, köszi. - mosolyogtam rá. - És mi a helyzet? - néztem körbe.
- Hát, csak emlegettünk 1-2 régebbi sztorit. - mosolygott rám Will.
- De most azt mondjátok meg, hogy ti jártok, vagy nem? - nézett ránk Joe.
- Kicsi! - szólt rá, majd egymásra néztünk.
- Semmi baj. - mosolyodtam el. - Igen Joe! Együtt vagyunk! - fogtam meg Will kezét.
- Komoly? - kérdezték egyszerre, majd elnevettem magam.
- Igen! - pusziltam meg.
- Gyere, menjünk vissza. – mondtam halkan, majd megfogtam a kezét. Mint egy szorgalmas kisgyerek úgy követett. Kimentünk az erkélyre és rágyújtottunk. Csak néztem bágyadt szemeit, ahogyan a tekintete elveszik a tengerben. Magamhoz húztam és szorosan öleltem. Elkezdett remegni és mélyeket lélegezni. – Nyugalom! – pusziltam meg. – Mi történt vele? – néztem a szemeibe.
- Én csak… - nézett oldalra - Beakartam menni hozzá és pont mikor az ajtó előtt álltam, közölték vele, hogy alig van pár napja. Az orvosok csak egy idő után tudják beszerezni a gyógyszereket és az is elég fájdalmas lesz neki. Valami olyan betegsége van, amit eddig még nem láttak, de Európában már fejlesztik rá a gyógyszert. 2 hét múlva érkeznek meg. Csak olyan orvosságot tudnak neki addig adni, mint a rákosoknak, de az meg totálisan lebontja a szervezetét és azt pedig senki sem akarja. Droghoz nyúltam, mint általában, de nem gondoltam, hogy ennyire szétcsapom magam. – mondta halkan.
- Még van remény! Ne veszítsd el!
- Nem tudom Jess. Nem tudom. – fogta a fejét.
- És anyudék?
- Kivannak, nagyon is. De, nekem az öcsém a mindenem. Ha valami történik vele, én szinte biztos, hogy elvesztem a fejem és megyek vele.
- Nem mehetsz vele! – fogtam meg a kezét. – Én itt vagyok! Tudod, hogy számíthatsz rám!
- Köszönöm! – nézett rám.
- Nem kellett volna így kiütnöd magad! Mégis mennyit szúrtál magadba?
- 3-at. De ennyi sem volt elég. Tudod, hogy régóta csinálom és megint
- Ezt jegyezd meg! - szakítottam félbe - Nem engedem meg, hogy ennyire szétcsapd magad! Nem akarom végignézni a romlásodat!
- De
- Will nincs de! Elég volt! Nem foglak elvonóra vitetni, de le kell szoknod! Tudom, hogy pont most kellene, mikor a legszarabb, de nem fogok megengedni semmit! Még ha a nyakadon is kell lógnom, de NEM! Értetted? – kérdeztem, de semmit sem válaszolt. – Ha kell, elmegyünk innen, ha kell, ideköltözöl!
- Nem tehetem meg. Az öcsém mellett kell lennem! Minden. Egyes. Percben.
- Akkor gyerünk be hozzá! – fogtam meg a kezét. – Figyelj, képes vagy a szemeibe nézni? Támogatni, mellette lenni és őszintén nevetni vele az utolsó másodpercekig?- néztem a szemeibe.
- Nem tudom.
- Szerintem képes vagy rá! - szorítottam meg a kezét. - Még nincs minden veszve! Él nem? De! Akkor meg? Mire vársz?
- Igazad van. - kelt fel. - El kell mennem hozzá!
- Szólok apának! - rohantam le azonnal. 5 perc múlva, már a kocsiban ültünk.
- Minden rendben lesz! - súgtam Will-nek a hátsó ülésen, majd megszorítottam a kezét. Rám mosolygott és bambult tovább. - Menjek be veled?
- Igen, légyszi! - mondta, majd kiszálltunk.
- Apa, köszi hogy elhoztál minket! - pusziltam meg. - Majd megyünk.
- Oké. Vigyázzatok magatokra! - mondta, majd elhajtott.
- Gyere! - mondtam, majd kézen fogva bementünk.
Már az öccse szobája előtt ültünk, mikor kijött a doki, Will pedig végre bemehetett.Nem telt egy fél óra, a patkány lesifotósok, már mindjárt körém és a szoba ajtaja köré gyűltek. Félve körbenéztem, majd elkiáltottam magam.
- Takarodjatok innen! Utolsó pofátlan senkik! - álltam fel. - Ha nem tűntök el, 3 másodpercen belül, esküszöm, én magam tördelem ketté a csontjaitokat, úgyis helyben vagyunk! - néztem körbe. - 1....2....3.... - néztem az egyik szemébe. - Tűnés van! - vertem ki a kezéből a kamerát, majd be is ütöttem neki egyet ököllel. Megfogtam egy másikat, azt nekibasztam a falnak, majd belerúgtam kettőt. Lehajoltam hozzá, majd a szemeibe néztem.
- Szépen elugattam nem? - mondtam mély hangon. - Fussatok kutyák! - keltem fel. Az orvos már ott is volt. Elvitette a "sérülteket" majd rám nézett.
- Köszönöm! - nyújtotta a kezét. Kérdően néztem rá ő pedig csak elmosolyodott. - Köszönöm, hogy elintézte őket és nem kellett a biztonságiakat hívni.
- Most rám hívja a zsarukat? - néztem rá kicsit félve.- Nem. - nevette el magát.
- Ez meg mi volt? - jött ki Will.
- Őőő, semmi drágám, mindjárt megyek. - adtam neki gyors egy puszit, majd visszalökdöstem a szobába. - Doki, tudnánk beszélni kicsit négyszemközt? - néztem rá.
- Persze! Jöjjön kérem az irodámba. - mondta, én pedig csak mentem utána. - Kérem foglaljon helyet!
- Köszönöm! - ültem le.
- Nos, mit szeretne tudni?
- Tudom, hogy nem lesz hajlandó elmondani, de Will kisöccséről lenne szó. Elég közel állok a családhoz és tudnom kell mi van vele! - az orvos a szemeimbe nézett, vett egy mély levegőt, majd elővett egy mappát.
- Tudja, a kisöccse olyan vérbetegségben szenved, amit eddig Amerikában rajta kívül 2 emberen észleltek. A gyógyszert csak alkalmanként gyártják. Maga az elkészítés pár napba telik és mire elszállítják ide Atlantából, az kb. 3-4 nap. Már megrendeltük, szóval egy hát múlva meglesz.- És addig mi lesz?
- Kemoterápiás gyógyszerekkel tudjuk csak kezelni addig.
- Értem. - mondtam, majd elhallgattunk. - Ha, most megbocsájt, bemennék hozzájuk.
- Csak nyugodtan.
- Köszönöm, viszlát. - léptem ki. Egyből visszamentem a szobához... Vettem egy mély levegőt, majd lassan benyitottam. Will és azt hiszem Joe, ott ültek és nevettek. Valamit éppen meséltek egymásnak.
- Szia! - köszönt oda a kicsi.
- Sziasztok! - mentem beljebb.
- Szia. - mosolygott rám Will.
- Te biztos Jessie vagy! Örülök a találkozásnak! Én Joe vagyok! - mosolygott rám csillogó szemekkel, majd a kezét nyújtotta.
- Én is örvendek. - fogtam vele kezet.
- Gyere, ülj le! - húzott maga mellé egy széket Will.
- Ó, köszi. - mosolyogtam rá. - És mi a helyzet? - néztem körbe.
- Hát, csak emlegettünk 1-2 régebbi sztorit. - mosolygott rám Will.
- De most azt mondjátok meg, hogy ti jártok, vagy nem? - nézett ránk Joe.
- Kicsi! - szólt rá, majd egymásra néztünk.
- Semmi baj. - mosolyodtam el. - Igen Joe! Együtt vagyunk! - fogtam meg Will kezét.
- Komoly? - kérdezték egyszerre, majd elnevettem magam.
- Igen! - pusziltam meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése