WWNFY 4.11

se4.

11.fejezet: " Drugs? NO! "

Marilyn:

-Hát ez nem sokon múlt! - segített fel Arin.

-Hát nem... - néztem rá félve. - Szóval ezt gondolja rólam...

-Valami ilyesmi. - mondta egy hosszasabb szünet után.
-Akkor azt hiszem, nincs is itt keresnivalóm. - vettem egy mély levegőt, majd kiugrottam az ablakon.
-Mi? Hova mész? Nem megyünk el a többiekhez?
-Nem... Arin, aranyos vagy nagyon! - fogtam meg az arcát. - De, nekem még idő kell!
-Legalább beszéljünk meg egy találkozót! - jött ki utánam.
Alan egy máik utcában állt meg és már nagyon várt engem...
-Majd valamikor! - mosolyogtam rá, majd beszálltam a kocsiba. - Szia Arin! - indította be az autót Alan és gyors elhajtottunk.




Arin:

-Igen? - vettem fel a telefonom.
-Na csá, ott van még?
-Nem, már nincs.
-Nagyon jó! Brian lenyugodott és inkább hazament!
-Nem, Zack, egyáltalán nem jó! Ki tudja, mikor beszélünk vele újra?
-Nem fogja sokáig kibírni banda nélkül!
-Gondolod, hogy képes lesz újra koncertezni? - ültem le idegesen a nappaliba.
-Nem tudom, de tőle bármi kitelik!
-Ez igaz!




Marilyn:

Miközben hajtottunk hazafelé, elbőgtem magam... Ismét...
-Basszus már, hülye szemüveg! - kezdtem el tisztítani az egyik lámpánál.
Hogy miért bőgtem még mindig? Mert rosszul esett újra hazajönni. A jó, öreg HB-re... Minél előbb elakartam tűnni onnan, mivel mindenhova kötött valami emlék. MINDENHOVA!
-Nem kellett volna eljönnünk!
-Alan, ne! Nem jövök többet ide, nyugi!
-Austin ki lesz akadva!
-Nem fogja megtudni! Ugye?
-Nem persze! - ebben a pillanatban elkezdett csörögni a telefonom.
-Szia kicsim! - vettem fel a telefont.
-Szia, te hol vagy?
-Őőő.... Tudod, beszéltük, hogy eljövünk Alanel kajáért meg ilyenek!...
-Igen, már egy jó ideje!
-Na igen, éééés
-Ugye nem történt semmi??
-Nem, csak annyit akartam kérdezni, hogy baj hogy eljöttünk?
-Dehogy is, csak legközelebb szólj ha több ideig elmaradsz! Aggódtam!
-Ugyan, mindjárt otthon vagyunk!
-Mégis hova mentetek?
-Hát, csak - néztem ki az ablakon - elmentünk egy étterembe, vettünk vacsit. Meg vezettem a kocsidat és hát....
-Eltévedtetek!
-Igen! - vigyorogtam zavartam.
-Nem te lennél! De miért nem bírtunk volna rendelni?
-Austin, vezetni akartam! Carla sose adta oda a kocsiját!
-Mert mindig részeg voltál?
-Ez nem téma! - mondtam, majd kiröhögött. - Nem vicces!
-De az! - mondta még mindig röhögve.
-Na jó, kb. fél óra és otthon vagyok!
-Oké, siessetek! Nagyon!
-Jó-jó! Na szia!
-Szia! - nyomta ki.
Gyors leparkoltunk, vettünk pár adag kaját és hajtottunk mint az őrültek...

-Na, csakhogy végre előkerültél!
-Mondtam, hogy fél óra és itthon - néztem be a nappaliba, és sokkolva fejeztem be a mondatot - vagyok... - mondtam, és a kaja a kezemből a földön landolt. Sírva az arcomhoz kaptam és meg sem tudtam szólalni.
-Mi is örülünk neked!
-Tudod, a Black Diamond, üres volt nélküled!
-Srácok! - futottam oda hozzájuk, majd szorosan átöleltem őket. - Ti?
-Egyszer csak csöngettek és kifulladva kerestek téged... Ezért mondtam, hogy siess!
-De, miért jöttetek?
-Mondtuk az előbb nem? A Diamond nem Diamond May, vagyis... Marilyn nélkül!
-De, mit akartok? Nem tudok tenni már semmit!
-Hát tudod.... Ma este
-Nem! Nem koncertezek többet!

~


-Nem megyek fel oda!!! Nem, nem, nem és NEM!
-De! - nyomták a kezembe a sárga mikrofonomat és már lökött is fel. A közönség egyszerre elkezdett sikítozni és őrjöngeni. - És ezt mikor terveztétek elmondani? - mentem oda Noe-hoz.
-Hát őőő.... - nézett rám. - Most! - vigyorodott el. - Kérlek csináld végig!
-Nem... - ráztam meg a fejem és már mentem volna le, de Austin felemelt a derekamnál fogva és kivitt a színpadra.
-Helló, mindenki! - mondta vigyorogva a mikrofonba. - Tudjátok, ez a kis törpe itt a kezembe, végre visszatért! - mondta és a közönség megint iszonyat hangos kiáltásba kezdett. Volt aki sírt is.....
-Elég meggyőző volt kicsim? - nézett rám, majd megcsókolt és kisietett. A fiúk már kezdték is a számot...
Inkább nem beszéltem, csak énekeltem. Meglepő módon, tényleg felszabadultam kicsit.
Összesen 12 számot játszottunk és volt olyan is, amit még egyszer sem próbáltunk el, még tök jól ment!
Én csak ráztam a fejem, ugráltam, totálisan beleéltem magam, a még Ednek írt dalokba.

A fiúk is örömmel fogadták a már jól megszokott hülyeségeimet.
-Gyerekek... - mondtam bele a mikrofonba. - Már el is felejtettem milyen itt állni...  - vigyorogtam körbe - A következő számot, egy számomra fontos embernek küldeném. - néztem oldalra, egyenesen Austin szemeibe, aki csak elmosolyodott.

-Bármit megtennék érte és azt hiszem neki köszönhetem, hogy még egyáltalán képes voltam talpra állni! - fordultam vissza és elkezdtünk játszani.

"You are, the only exception"
Egész végig, csak Austin-ra néztem, aki mosolyogva fogadta. A szám végén megköszöntük a közönségnek és lesiettünk.
-Na? - néztek rám.
-Na jó, meglehet, hogy jól esett...
-MEGLEHET? Marilyn, majd megőrültél!
-Na jó, kurva jó érzés volt! - tört ki belőlem. - Soha nem éreztem ilyen extázist, na jó, talán, mikor Austin-al vagyok, de ez a koncert.... Uram atyám, vitt mindent!
-Nyugalom pöttöm! - karoltak át és már lőtték is a képet az újságírók.
-Mi a... - néztem körbe.
-Csak mosolyogj oké? A karriered még csak most kezdődik! - mondták, majd végre egyedül maradtunk. Átöltöztem és Austin vitt is haza.

~

-Austin, ne most! - mondtam, mivel megint bepróbálkozott... - Legalább hagy tusoljak le!
-Megyek! - vágta rá egyből.

~

-Tudod... - nézett rám. - Ahogy, ma ott álltál és énekeltél...
-Igen? - fordultam felé vigyorogva.
-Gyönyörű voltál! - csókolt meg.
Brian is ezt mondta, először jött el velem a koncertre... Vajon Zackyék elmondták neki, hogy ott voltam?
"Mert szeretem?"
Tehát még tényleg szeret... Most mit tegyek? Nem tagadom, bennem is van még valami, de...
Nem tudom hova tenni ezt az érzést! Austinal, pedig nem akarok kitolni, hogy csak azért vagyok vele, mert hálás vagyok azért, amit velem tett.... Szeretem egyáltalán, vagy csak egy támasz?
Segítség!!!


~


Reggel egyedül ébredtem, amit nagyon furcsálltam. Austint a fürdőben találtam meg és a gyógyszereket babrálta idegesen.
-Kicsim, minden rendben? - ahogy ezt kérdeztem, elejtette az egyik dobozt. Nagyon sok bogyó borult ki belőle. Színes, mintás... Ez csak egyre utal.
-Ez eki! - vettem fel egyet. - Austin te még mindig drogozol?
Egyből a betegsége jutott az eszembe. Aust-ot idáig 2x műtötték a szíve miatt... Amióta itt vagyok Costan szinte hetente járunk vizsgálatokra és szerencsére egyre jobb az állapota de így??
-Nem, csak... - kapkodta fel őket én pedig hirtelen megszorítottam a csuklóját.
-Csak? Úgy tudtam, fél éve lejöttél róla, mert a szíved nem a legegészségesebb.
-Igen, de
-Nem, semmi de! - vettem ki a kezéből a dobozt és felszedtem a még kiesett darabkákat. - Ezzel semmi jóra nem mész! A doki is megmondta a legutóbbi vizsgálaton! - indultam el a WC felé, mikor rám kiáltott.
-MIT CSINÁLSZ?! - hirtelen ránéztem és elképedve beledobtam az egészet a kagylóba.
-TE MIT CSINÁLSZ? - emeltem fel a hangom.
-Azok a bogyók... - indult el felém.
-Üss meg! Nyugodtan! - néztem rá. - Tudom milyen érzés, nekem nem kell ecsetelgetni a függőségről!
-Nem értesz te semmit! - ment ki idegesen.
Aznap délután, nem láttam.... Este hazajött, bocsánatot kért és azonnal lefeküdt aludni.....
Éreztem a rajta, a fű jellegzetes illatát, szét tépte a fejét...
Brian sohasem csinált ilyesmit....
Hogy fog ez működni?