2.fejezet: " A legjobbat "
Stella:
Jimmy 3 hete, majdnem rendszeresen meglátogat.
Ma március 31 van, 13 óra. Megkaptam a gyógyszereimet, ma csak háromszor hánytam el magam. Ez már jobb mint a tegnapi!
Ismételten csak a szoba sarkában ülök, nézek ki az ablakon és szorongatom a képet, ami még megmaradt az életemből.
Vajon mikor fogok ismét találkozni Riverrel? Talán már meghalt? Vagy lehet, hogy ő is itt fekszik ebben a kórházban, csak nem tudok róla?
Annyi miért van, de sehol sincs válasz! Nem találom meg a megfelelő szavakat arra, amit érzek. Elmondhatatlanul hatalmas űr tátong bennem, már nincs semmi reményem, de mégis, minta… mintha látnák egy kis fényt! Fogalmam sincs mi lesz velem, és talán már az sem zavarna, ha itt helyben meghalnék.
Már kezdek beletörődni a tudatba, hogy a napjaim meg vannak számlálva.
Nem tudom semmivel kitölteni, mivel nincs semmim és senkim. Magányos ember voltam is mindig és maradok is.
-Stella! – csettintett előttem az ápolónő.
-Igen? – kaptam észbe. – Mi történt?
-Látogatód van! – mosolygott rám. Azonnal felkeltem és elraktam a képet.
Lassan már állni sem tudtam normálisan, hiszen kezeim és lábaim már-már maguktól mozogtak és remegtek.
-Rev? – kérdeztem, majd leültem az ágyam szélére.
-Sziaaa! – jött be széles vigyorral Jimmy.
-Szia! – néztem rá.
-Valami mosoly? Azért lelkesebb is lehetnél! – nézett rám csalódottan, mire én felerőltettem egy mosolyt. – Ez még rosszabb, mintha sírnál!
-Na szép vagy! – dobtam neki a műanyag poharamat. – És legyen jobb kedvem! – feküdtem be az ágyamba.
-Na, ne durcázz már! – feküdt le mellém.
-Nem, csak…
-Csak?
-Semmi!
-Olyan nincs, hogy semmi!
-De van! Most, és velem!
-Stella, mi történt? – ült fel, majd rám nézett.
-Tudod, ma… ma megkaptam 1-2 eredményt!
-És?
-És… Az állapotom rosszabb, mint volt! Még több gyógyszert akarnak adni, de a szervezetem már nem bírná!
-Most mit fognak csinálni? – kérdezte lassan és halkan.
-Fogalmam sincs! – ráztam meg a fejem. – Annyira, de annyira szeretnék most eltűnni innen! Elmenni máshova, hogy ne kelljen ilyenekkel foglalkozni! Csak még jobban összeroppanok a súly alatt és
-Ssssh! – fogta be a számat Jimmy. – Semmi baj nincs, ez nem jelent semmit! Lehet azért van, mert most kaptál új gyógyszereket nem? Említettél valami ilyesmit!
-Ez tény, de
-Semmi de! Ennek ez a mellékhatása, de biztosan segíteni fog! És ha nem hiszel benne, akkor nem is lesz hatásos!
-Hogy tudjak hinni, már bármiben is?
-Úgy, hogy itt vagyok melletted! – ekkor felnéztem rá, majd magához ölelt. – Nem fog történni semmi baj, ameddig itt vagyok!
-Ígéred?
-Ígérem! – puszilta meg a homlokom. – De most… - állt fel. – megyünk valahova!
-Jim, nem mehetek ki! A doki szerint
-Már beszéltem vele! Nem megyünk sokat, csak ide le, az udvarra!
-Mégis mit tervezel?
-Majd meglátod, csak gyere és vedd fel ezt! – nyújtotta felém a kis orvosi maszkomat.
Igen, ilyenekben kellett járnom, nehogy valamit elkapjak, vagy ilyesmi!
-Semmi kedvem ehhez!
-Ne legyél már ilyen negatív! – rakta fel nekem a zöld kis arctakarót. – Nyugi, mellettem minden rendben van! – mosolygott szélesen, ami engem egyből jobb kedvre derített. – Na gyere! – fogta meg a kezem, majd lassan lementünk.
-Jimmy, mit szeretnél csinálni?
-Csak kövess! – vezetett hátra, a kórház tágas udvarába.
Megálltunk egy padnál, leültünk és ő csak szélesen vigyorgott rám.
-Mi fog történni? – néztem rá értetlenül.
-Az! – bökött az orrával balra én pedig nem hittem a szememnek.
-Jimmy, nem ehetek ilyeneket!
-Nyugi már! Ne parázz, csak élvezd!
-Évek óta nem ettem és nem ehette fagyit! – álltunk fel. – Egyáltalán hogy kerül ide egy fagyi árus?
-Mindig itt szokott lenni, csak a gyerekrészlegnél! Nemrég találkoztam vele és megkértem, hogy jöjjön ide! – fogta meg ismét a kezem, majd odamentünk.
-Jim, édes vagy nagyon, de én tényleg nem – kezdtem volna, de levette a maszkomat és a kezembe nyomott egy tölcsért.
-Ne beszélj, csak fogadd el! Szeretném, ha jobb kedved lenne és ha ehhez az kell, hogy összevesszek az orvosoddal és elvegyem a kisgyerekek jégkrémét, vállalom! – mondta vigyorogva.
Soha életemben nem éreztem olyan melegséget, mint akkor… Ez az ember tényleg jobb állapotban szeretne látni? Tényleg azt szeretné, hogy mosolyogjak rá őszintén?
Nem akartam elhinni, de ő még mindig előttem állt.
Elvettem tőle és akaratom ellenére elmosolyodtam.
-Köszönöm szépen! – bólintottam.
Jimmy 3 hete, majdnem rendszeresen meglátogat.
Ma március 31 van, 13 óra. Megkaptam a gyógyszereimet, ma csak háromszor hánytam el magam. Ez már jobb mint a tegnapi!
Ismételten csak a szoba sarkában ülök, nézek ki az ablakon és szorongatom a képet, ami még megmaradt az életemből.
Vajon mikor fogok ismét találkozni Riverrel? Talán már meghalt? Vagy lehet, hogy ő is itt fekszik ebben a kórházban, csak nem tudok róla?
Annyi miért van, de sehol sincs válasz! Nem találom meg a megfelelő szavakat arra, amit érzek. Elmondhatatlanul hatalmas űr tátong bennem, már nincs semmi reményem, de mégis, minta… mintha látnák egy kis fényt! Fogalmam sincs mi lesz velem, és talán már az sem zavarna, ha itt helyben meghalnék.
Már kezdek beletörődni a tudatba, hogy a napjaim meg vannak számlálva.
Nem tudom semmivel kitölteni, mivel nincs semmim és senkim. Magányos ember voltam is mindig és maradok is.
-Stella! – csettintett előttem az ápolónő.
-Igen? – kaptam észbe. – Mi történt?
-Látogatód van! – mosolygott rám. Azonnal felkeltem és elraktam a képet.
Lassan már állni sem tudtam normálisan, hiszen kezeim és lábaim már-már maguktól mozogtak és remegtek.
-Rev? – kérdeztem, majd leültem az ágyam szélére.
-Sziaaa! – jött be széles vigyorral Jimmy.
-Szia! – néztem rá.
-Valami mosoly? Azért lelkesebb is lehetnél! – nézett rám csalódottan, mire én felerőltettem egy mosolyt. – Ez még rosszabb, mintha sírnál!
-Na szép vagy! – dobtam neki a műanyag poharamat. – És legyen jobb kedvem! – feküdtem be az ágyamba.
-Na, ne durcázz már! – feküdt le mellém.
-Nem, csak…
-Csak?
-Semmi!
-Olyan nincs, hogy semmi!
-De van! Most, és velem!
-Stella, mi történt? – ült fel, majd rám nézett.
-Tudod, ma… ma megkaptam 1-2 eredményt!
-És?
-És… Az állapotom rosszabb, mint volt! Még több gyógyszert akarnak adni, de a szervezetem már nem bírná!
-Most mit fognak csinálni? – kérdezte lassan és halkan.
-Fogalmam sincs! – ráztam meg a fejem. – Annyira, de annyira szeretnék most eltűnni innen! Elmenni máshova, hogy ne kelljen ilyenekkel foglalkozni! Csak még jobban összeroppanok a súly alatt és
-Ssssh! – fogta be a számat Jimmy. – Semmi baj nincs, ez nem jelent semmit! Lehet azért van, mert most kaptál új gyógyszereket nem? Említettél valami ilyesmit!
-Ez tény, de
-Semmi de! Ennek ez a mellékhatása, de biztosan segíteni fog! És ha nem hiszel benne, akkor nem is lesz hatásos!
-Hogy tudjak hinni, már bármiben is?
-Úgy, hogy itt vagyok melletted! – ekkor felnéztem rá, majd magához ölelt. – Nem fog történni semmi baj, ameddig itt vagyok!
-Ígéred?
-Ígérem! – puszilta meg a homlokom. – De most… - állt fel. – megyünk valahova!
-Jim, nem mehetek ki! A doki szerint
-Már beszéltem vele! Nem megyünk sokat, csak ide le, az udvarra!
-Mégis mit tervezel?
-Majd meglátod, csak gyere és vedd fel ezt! – nyújtotta felém a kis orvosi maszkomat.
Igen, ilyenekben kellett járnom, nehogy valamit elkapjak, vagy ilyesmi!
-Semmi kedvem ehhez!
-Ne legyél már ilyen negatív! – rakta fel nekem a zöld kis arctakarót. – Nyugi, mellettem minden rendben van! – mosolygott szélesen, ami engem egyből jobb kedvre derített. – Na gyere! – fogta meg a kezem, majd lassan lementünk.
-Jimmy, mit szeretnél csinálni?
-Csak kövess! – vezetett hátra, a kórház tágas udvarába.
Megálltunk egy padnál, leültünk és ő csak szélesen vigyorgott rám.
-Mi fog történni? – néztem rá értetlenül.
-Az! – bökött az orrával balra én pedig nem hittem a szememnek.
-Jimmy, nem ehetek ilyeneket!
-Nyugi már! Ne parázz, csak élvezd!
-Évek óta nem ettem és nem ehette fagyit! – álltunk fel. – Egyáltalán hogy kerül ide egy fagyi árus?
-Mindig itt szokott lenni, csak a gyerekrészlegnél! Nemrég találkoztam vele és megkértem, hogy jöjjön ide! – fogta meg ismét a kezem, majd odamentünk.
-Jim, édes vagy nagyon, de én tényleg nem – kezdtem volna, de levette a maszkomat és a kezembe nyomott egy tölcsért.
-Ne beszélj, csak fogadd el! Szeretném, ha jobb kedved lenne és ha ehhez az kell, hogy összevesszek az orvosoddal és elvegyem a kisgyerekek jégkrémét, vállalom! – mondta vigyorogva.
Soha életemben nem éreztem olyan melegséget, mint akkor… Ez az ember tényleg jobb állapotban szeretne látni? Tényleg azt szeretné, hogy mosolyogjak rá őszintén?
Nem akartam elhinni, de ő még mindig előttem állt.
Elvettem tőle és akaratom ellenére elmosolyodtam.
-Köszönöm szépen! – bólintottam.
Kék szemei felcsillantak és azonnal átölelt.
-A fagyim Rev!
-Nem érdekel, majd kérek másikat! – nézett rám. – Végre mosolyogsz!
-Ja, megesik néha! – szélesedett el a mosolyom. – Tényleg köszönöm!
-Én köszönöm, hogy itt lehetek veled!
~
-A fagyim Rev!
-Nem érdekel, majd kérek másikat! – nézett rám. – Végre mosolyogsz!
-Ja, megesik néha! – szélesedett el a mosolyom. – Tényleg köszönöm!
-Én köszönöm, hogy itt lehetek veled!
~
Már rég lejárt a látogatási idő, mikor mi még mindig lent
voltunk.
-Le fognak szúrni az orvosok! Ez így nagyon nem lesz jó! – néztem rá kétségbeesve.
-Nem, nem lesz semmi baj! – nézett körbe. – Figyelj! Ott egy tolószék! – mondta, majd odavezetett az udvar sarkában lévő székhez. – Ülj bele!
-Mi? Nem! Minek?
-Csak ülj bele! – mondta, én pedig úgy tettem.
Eltűnt és pár perc múlva, egy orvosi köpenyben tért vissza.
-Te meg vagy gajdulva? – mértem végig. – Simán leveszik, hogy nem vagy orvos!
-Még szerencse, hogy szemüveges vagyok! – vette fel szemüvegét és elkezdett tolni befelé.
Minden nővérnek, doktornak, recepciósnak úgy köszönt, mintha tényleg ott dolgozna.
Még megálltunk egy öreg bácsival is paktálni.
-Á! George bácsi! Hogy tetszik lenni?
-Jaj doktor úr, már sokkal jobban! Az új kis nővérke kezelése, nagyon príma! – mondta, majd egy pedofilosabb nevetéssel elment.
Alig bírtuk visszatartani a röhögést!
Gyors betolt a szobámba és féktelen nevetésben törtünk ki.
-Te dinka, nem hiszlek el! – néztem rá, még mindig nevetve.
-„Nagyon príma”! – nézett a plafonra röhögve. – Ezt nem bírom, nem tudtam, hogy egy pedofil zárda is ez a kórház! És te ezt éled át nap mint nap? – nézett rám.
-Valami olyasmi! – nevettem felé ismét. – De ezzel mi legyen? – mutattam a székre.
-Még jól jöhet! – mondta és kitolta a szobaajtó mellé. – Remélem, nem viszik el!
-Hát már csak! – vontam meg a vállam.
-Örülök, hogy megtudtalak nevettetni! – mosolygott rám.
-Köszönöm, ezt a napot is! Egyre több jó emlékem van, hála neked!
-Maga meg mit keres itt? A látogatási idő, 1 órája lejárt! – jött be elégedetlenül a doktorom.
-Vigyázz magadra! – ölelt át. – Elnézést, már megyek is! – sietett ki a szobából.
~
Lefekvés előtt, mondanom sem kell, természetesen kijött a délutáni fagyi és a „vacsora” is…
Bebújtam az ágyamba és megpróbáltam elaludni. Az agyam az elmúlt napon kattogott és hogy még mindig képes vagyok mosolyogni! Nevetni!
Jimmy tényleg a legjobbat hozza ki belőlem…
-Le fognak szúrni az orvosok! Ez így nagyon nem lesz jó! – néztem rá kétségbeesve.
-Nem, nem lesz semmi baj! – nézett körbe. – Figyelj! Ott egy tolószék! – mondta, majd odavezetett az udvar sarkában lévő székhez. – Ülj bele!
-Mi? Nem! Minek?
-Csak ülj bele! – mondta, én pedig úgy tettem.
Eltűnt és pár perc múlva, egy orvosi köpenyben tért vissza.
-Te meg vagy gajdulva? – mértem végig. – Simán leveszik, hogy nem vagy orvos!
-Még szerencse, hogy szemüveges vagyok! – vette fel szemüvegét és elkezdett tolni befelé.
Minden nővérnek, doktornak, recepciósnak úgy köszönt, mintha tényleg ott dolgozna.
Még megálltunk egy öreg bácsival is paktálni.
-Á! George bácsi! Hogy tetszik lenni?
-Jaj doktor úr, már sokkal jobban! Az új kis nővérke kezelése, nagyon príma! – mondta, majd egy pedofilosabb nevetéssel elment.
Alig bírtuk visszatartani a röhögést!
Gyors betolt a szobámba és féktelen nevetésben törtünk ki.
-Te dinka, nem hiszlek el! – néztem rá, még mindig nevetve.
-„Nagyon príma”! – nézett a plafonra röhögve. – Ezt nem bírom, nem tudtam, hogy egy pedofil zárda is ez a kórház! És te ezt éled át nap mint nap? – nézett rám.
-Valami olyasmi! – nevettem felé ismét. – De ezzel mi legyen? – mutattam a székre.
-Még jól jöhet! – mondta és kitolta a szobaajtó mellé. – Remélem, nem viszik el!
-Hát már csak! – vontam meg a vállam.
-Örülök, hogy megtudtalak nevettetni! – mosolygott rám.
-Köszönöm, ezt a napot is! Egyre több jó emlékem van, hála neked!
-Maga meg mit keres itt? A látogatási idő, 1 órája lejárt! – jött be elégedetlenül a doktorom.
-Vigyázz magadra! – ölelt át. – Elnézést, már megyek is! – sietett ki a szobából.
~
Lefekvés előtt, mondanom sem kell, természetesen kijött a délutáni fagyi és a „vacsora” is…
Bebújtam az ágyamba és megpróbáltam elaludni. Az agyam az elmúlt napon kattogott és hogy még mindig képes vagyok mosolyogni! Nevetni!
Jimmy tényleg a legjobbat hozza ki belőlem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése