4.fejezet: " Utállak! "
Austin:
-Jó napot, egy beteghez jöttem látogatóba! - könyököltem fel a recepciós pultra.
-Jó napot, kihez szeretne bemenni?
-A neve Hanka Weide.
-Á, igen! 311-es szoba! Tudja merre van?
-Nem, nem igazán.
-Felmegy a lépcsőn két emeletnyit, elfordul balra és a legutolsó szoba.
-Köszönöm! - mosolyogtam rá, majd elindultam arrafelé.
A szobából hangos dübörgés hallatódott. Mikor benyitottam egy nővér és egy doki állt, a fürdőszoba ajtaja előtt.
-Jó napot, kihez szeretne bemenni?
-A neve Hanka Weide.
-Á, igen! 311-es szoba! Tudja merre van?
-Nem, nem igazán.
-Felmegy a lépcsőn két emeletnyit, elfordul balra és a legutolsó szoba.
-Köszönöm! - mosolyogtam rá, majd elindultam arrafelé.
A szobából hangos dübörgés hallatódott. Mikor benyitottam egy nővér és egy doki állt, a fürdőszoba ajtaja előtt.
-Maga meg kicsoda? - nézett rám a doki.
-Aki talán tud segíteni.
-Ezen? Lehetetlenség! - fogta meg fejét.
-Itt van bent? - mutattam az ajtóra.
-Igen.
-Hanka! - álltam közvetlen a fürdő bejárata elé. - Tudom, hogy hallasz! - kezdtem el beszélni hozzá kedvesen. - Kérlek gyere ki, ha nem is jössz el a többiekhez, legalább velem beszélgess egy kicsit oké? Tudom, hogy utálod ezt az egészet, de ha kijönnél, vagy beengednél lehet, tudnák segíteni! - fogtam meg a kilincset. - Kérlek! - ekkor kattant a zár és lassan kinyílt az ajtó.
Hátrébb lépett én pedig követtem. Becsuktam az ajtót, bezártam és szembe fordultam vele.
-Tudom, most azt kérdezed, miért vagyok itt. - bólintott. - Szerettem volna találkozni veled!
-Nem kell a sajnálatod. - mondta halkan.
-Nem azért jöttem el, mert sajnállak. Érdekesnek tartalak! Megszeretnélek ismerni, tudni milyen vagy valójába, mert ez - tártam szét karjaimat - nem a te világod, sőt... senkié.
-Nem tudsz rajta változtatni.
-És ha mégis?
-Akkor tedd meg! - nézett végre ismét rám. - Tudod miket tettem.
-Persze, már mondták.
-Ezért nem engednek ki innen. Közveszélyes vagyok!
-Dehogy vagy te az, csak magányos és elhanyagolt.
-Inkább reménytelen. - dőlt a falnak.
-Ugyan már! - ráztam meg a fejem. - Mikor látogatott meg bárki is?
-Soha. - vonta meg a vállát. - Semmi értelmem.
Ekkora jöttem rá, mi is igazából az ő baja...
-Mondd csak, te tudod, hogy mi is igazából a te állapotodnak az oka? - kérdeztem, ő pedig csak megrázta a fejét. - Tippelhetek?
-Mindegy. - csúszott le a padlóra én pedig elé ültem.
-Valamiért elkezdtél drogozni. Először csak a könnyebbek, majd valaki felajánlotta a keményebbeket. A szüleid megtudták, pedig még nem is voltál benne annyira. Megutáltak otthon a rokonok és azt mondták, jobb lesz neked itt. Nem kíváncsiak rád, mert szégyent hoztál a fejükre. Nincs senkid, de mégis valamilyen szinten kötődsz ehhez az intézethez, mivel itt van, aki vigyáz rád ezért is nem tudod igazán megölni magad. - lassan felemelte fejét és kikerekedett, mégis gyanító szemekkel meredt rám. - Utálod a magányt, de nem szereted azoknak az embereknek a közelségét, akik rá akarnak erőszakolni a "gyógyulásra". És tudod miért? Mert neked nem ez a fajta kezelés kell, hanem egy olyan ember közelsége aki vállalja a te terheidet. Lelkileg és fizikailag is segít a gyógyulásban, hogy újra olyan lehess, amilyen régen voltál, még ha mindenki el felejtette milyen is az! - mosolyogtam rá.
Hanka:
Austin totálisan leírta azt, amit én sohasem tudtam volna.
-Utállak! - csúszott ki a számon, de ő csak mosolygott. - Nagyon utállak! - kezdtem el sírni.
-Tudom, hogy ennyi az egész!
-Ezt most miért kellett?
-Mert én vagyok az az ember, aki segíteni fog neked. És most gyere, menjünk ki! - fogta meg kezem, majd lassan felhúzott.
A doki ekkor már a szokásos gyógyszerekkel és tűvel a kezében állt a szoba közepén. Meglepődve nézték végig, ahogy kézen fogva kilépünk a fürdőből.
-Már nincs semmi baj! - mondta Austin mosolyogva. - Minden a legnagyobb rendben, nem igaz? - kérdezte én pedig csak bólintottam.
-Ezt meg
-Elég rossz pszichológusuk lehet, ha egy ilyen egyszerű ember, mint én kitudtam találni mi Hanka problémája annyiból, hogy tudtam miért van itt. Nem gyógyszer és nyugtató kell neki! - nézett rájuk elég feldúltan.
-De magával beszél.
-Nem túl sokat. - nézett rám, majd leültetett az ágyamra és leguggolt elém. - Holnap normálisan bejövök oké? - mosolygott rám én pedig csak bólogattam. - Rendben! - vigyorodott el szélesen.
-Carlile úr,
-Igen. Megyek. - sóhajtott egyet. - Még találkozunk! - mosolygott rám.
~~
Este nem aludtam, szinte semmit. Az aznap történése forgott az agyamban, és egyszerűen nem tudtam lecsillapodni. Felkeltem, kinyitottam az ablakot és ismét kiültem a párkányra.
Könnyű lenne, csak egy apró lökés...
"Nem tudod megölni magad!" - vágtak belém Austin szavai.
Vettem egy mély levegőt és nekidőltem a falnak. A város ismét élettel töltötte meg a monoton, sötétkék égboltot.
-Hanka! - hallottam meg a doki hangját a hátam mögül. - Megint kezded? - hátranéztem és értetlen képet vágtam.
Inkább visszamentem és lefeküdtem aludni.
Hanka lassan, ingerültebb szemekkel tekintett rám.
-Nem kell a sajnálatod. - mondta halkan.
-Nem azért jöttem el, mert sajnállak. Érdekesnek tartalak! Megszeretnélek ismerni, tudni milyen vagy valójába, mert ez - tártam szét karjaimat - nem a te világod, sőt... senkié.
-Nem tudsz rajta változtatni.
-És ha mégis?
-Akkor tedd meg! - nézett végre ismét rám. - Tudod miket tettem.
-Persze, már mondták.
-Ezért nem engednek ki innen. Közveszélyes vagyok!
-Dehogy vagy te az, csak magányos és elhanyagolt.
-Inkább reménytelen. - dőlt a falnak.
-Ugyan már! - ráztam meg a fejem. - Mikor látogatott meg bárki is?
-Soha. - vonta meg a vállát. - Semmi értelmem.
Ekkora jöttem rá, mi is igazából az ő baja...
-Mondd csak, te tudod, hogy mi is igazából a te állapotodnak az oka? - kérdeztem, ő pedig csak megrázta a fejét. - Tippelhetek?
-Mindegy. - csúszott le a padlóra én pedig elé ültem.
-Valamiért elkezdtél drogozni. Először csak a könnyebbek, majd valaki felajánlotta a keményebbeket. A szüleid megtudták, pedig még nem is voltál benne annyira. Megutáltak otthon a rokonok és azt mondták, jobb lesz neked itt. Nem kíváncsiak rád, mert szégyent hoztál a fejükre. Nincs senkid, de mégis valamilyen szinten kötődsz ehhez az intézethez, mivel itt van, aki vigyáz rád ezért is nem tudod igazán megölni magad. - lassan felemelte fejét és kikerekedett, mégis gyanító szemekkel meredt rám. - Utálod a magányt, de nem szereted azoknak az embereknek a közelségét, akik rá akarnak erőszakolni a "gyógyulásra". És tudod miért? Mert neked nem ez a fajta kezelés kell, hanem egy olyan ember közelsége aki vállalja a te terheidet. Lelkileg és fizikailag is segít a gyógyulásban, hogy újra olyan lehess, amilyen régen voltál, még ha mindenki el felejtette milyen is az! - mosolyogtam rá.
Hanka:
Austin totálisan leírta azt, amit én sohasem tudtam volna.
-Utállak! - csúszott ki a számon, de ő csak mosolygott. - Nagyon utállak! - kezdtem el sírni.
-Tudom, hogy ennyi az egész!
-Ezt most miért kellett?
-Mert én vagyok az az ember, aki segíteni fog neked. És most gyere, menjünk ki! - fogta meg kezem, majd lassan felhúzott.
A doki ekkor már a szokásos gyógyszerekkel és tűvel a kezében állt a szoba közepén. Meglepődve nézték végig, ahogy kézen fogva kilépünk a fürdőből.
-Már nincs semmi baj! - mondta Austin mosolyogva. - Minden a legnagyobb rendben, nem igaz? - kérdezte én pedig csak bólintottam.
-Ezt meg
-Elég rossz pszichológusuk lehet, ha egy ilyen egyszerű ember, mint én kitudtam találni mi Hanka problémája annyiból, hogy tudtam miért van itt. Nem gyógyszer és nyugtató kell neki! - nézett rájuk elég feldúltan.
-De magával beszél.
-Nem túl sokat. - nézett rám, majd leültetett az ágyamra és leguggolt elém. - Holnap normálisan bejövök oké? - mosolygott rám én pedig csak bólogattam. - Rendben! - vigyorodott el szélesen.
-Carlile úr,
-Igen. Megyek. - sóhajtott egyet. - Még találkozunk! - mosolygott rám.
~~
Este nem aludtam, szinte semmit. Az aznap történése forgott az agyamban, és egyszerűen nem tudtam lecsillapodni. Felkeltem, kinyitottam az ablakot és ismét kiültem a párkányra.
Könnyű lenne, csak egy apró lökés...
"Nem tudod megölni magad!" - vágtak belém Austin szavai.
Vettem egy mély levegőt és nekidőltem a falnak. A város ismét élettel töltötte meg a monoton, sötétkék égboltot.
-Hanka! - hallottam meg a doki hangját a hátam mögül. - Megint kezded? - hátranéztem és értetlen képet vágtam.
Inkább visszamentem és lefeküdtem aludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése