se5.
14.fejezet: " Családom"
14.fejezet: " Családom"
Miután kicsit megtáncoltattam Briant, otthagytam a tömegben. Csak feltalálja magát!
Megláttam Austint a pultnál, egyedül inni.
-Bébi, mi a baj? - ültem le.
-Nem tudom. - rázta meg a fejét.
-Ki volt az?
-Nem tudom mi legyen!
-Ezt hogy érted?
-Tudod, van az a lány.
-Az intézetben! - fejeztem be.
-Igen! És zárkózott, nem tudom milyen, de mégis annyira érdekel és már lassan
-Megszereted. - elképedett és rám nézett.
-Szeretem! - mondta halkan.
-Akkor meg?
-Nem tudom... furcsa és talán el is tudnák vele képzelni valamit, de kicsit ijesztő is!
-Mert kettyósnak hiszik? Hányszor találkoztál vele?
-Háromszor és nagyon igényelné az inkább emberi bánásmódot, nem a gyógyszerek meg ilyen szereket! Őt lelkileg kell ápolni, nem így!
-Akkor hozd ki onnan! - húztam le a felesemet.
-És utána?
-Költöztesd magadhoz.
-Nem menne bele! És amúgy is! Hogy?
-Egyszerűen. Mert én hogy pakoltam oda az új házba? Vagy hozzád?
-Jó, de ő más.
-Miben?
-Abban, hogy más mint te. te nyitott vagy, egyfolytában nevetsz, mosolyogsz. Ő meg, visszahúzódik, csöndes és talán csak velem beszél egyedül.
-És ez akadály? Segíts neki változni, de ne formáld olyanra amilyenre te szeretnéd! Hagyd, hogy feloldódjon! Nem fontos egyből rámásznod, vagy leteperned.
-Nem is akarnám!
-Na, erről van szó! Ne vidd el, mindjárt mindenkihez vagy akárhova. Idővel minden jobb lesz és hidd el, a végén már ő akarja majd megismerni a világot! - kisebb csönd állt be, majd elmosolyodott.
-Egy istennő vagy!
-Nem, csak tapasztalt! - öleltem át.
-Hé' Austin! - jött oda Phil. - Gyere már, szereztünk a motorcsónakot!
-Aust, kérlek ne! - fogtam meg a kezét, mivel hirtelen rossz érzésem lett.
-Ugyan már, nem lesz az én világon semmi!
-De tényleg! - néztem a szemeibe, de csak elmosolyodott.
-Nyugodj meg, nagyfiú vagyok! - ölelt át még egyszer és el is húzta a csíkot.
-Pincér! Valami kurva erőset!
-Azonnal! - mosolygott rám és már előttem is volt egy valami zöldes-barnás színű, centes kis lötty.
-Ez mi?
-A főnök specialitása. Valami Bloody Mary szerűség, csak tequila és pálinka is van benne egy kevés! - kacsintott rám.
-Hmmm... na fasza! - húztam le. Égető érzés, összehúzott arc, kisebb sikítás és jöhetett is a következő!
-Mary, gyere ezt nézd már meg! - húzott kifelé Arin.
-Mert mi van?
-Vic, Phil és Austin! Ez kész! - vigyorgott, mikor már kint voltunk a parton. Ezek hárman egy motorcsónakba, ordibálva, totál csatakészen mentek össze-vissza a vízben.
Kiakadtam.
-Jöjjenek ki! MOST! - néztem rá Mattre.
-És most én mit csináljak? Jaj tündérke olyan része vagyok, hogy azt sem tudom fi vagyok-e vagy lány!
-A baj, hogy én is! - indultam el a víz felé. - Austin! - kiabáltam oda, de ők egyre beljebb mentek. Mindenki élvezte a látványt és kiröhögte őket, de én aggódtam. Hirtelen hatalmasat ver a szívem. Megálltam, összegörnyedtem és mikor felnéztem, a csónak megingott és mind a hárman beleestek a vízbe.
-Austin! - kiáltottam el magam hisztérikusan és elkezdtem rohanni. Valaki megfogott és magához szorított. - Engedj!
-Nem tudsz tenni semmit! Nyugodj meg, már hívják a mentőket! - ordibált.
-Aust, Phil! - kezdtek el folyni a könnyeim.
Megint a víz?
Fél órán belül már kint voltak a mentők, a tűzoltók és a rendőrség is.
-Miért kell mindig ennek történnie? - ültem le a homokba. Ekkor már mellettem volt Syn és Zacky is.
-Figyelj,
-NE! Nem akarok semmit hallani most kérlek! - néztem Brianre, aki csak sóhajtott egyet.
-Menjünk haza! Oké? Úgysem engedik meg, hogy bemenj hozzájuk!
-Oké! - mondtam halkan, majd segített felállni.
~
Kisírt szemekkel léptem be a házba.
-Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj!
-Nem, Brian, tudod te is, milyen ez! Ez így... nagyon nem jó!
-Most inkább feküdjünk le aludni!
-Jó. - mondtam bunkón, két hatalmas levegővétel között.
Egész este duzzogtam és a lehető legtávolabb feküdtem Briantől.
~
Másnap reggel, vagyis inkább délben, a konyhába csalogató illatokra ébredtem.
Mikor lementem, egészen meglepődtem.
-Helló! - nyitottam ki teljesen az ajtót.
-Jó reggelt! - mosolygott rám Zacky.
-Gyere, üljünk le a nappaliba! - ment el mellettem Johnny örömtelien.
-Na! Gyerünk már! - lökdösött ki Matt.
-Reggelt szívem! - puszilt meg Brian, majd mindenki letelepedett a TV elé.
-Srácok, most mi is van? - néztem köre értetlenül.
-A tegnap esti buli, hatalmas csalódás lehetett neked, ezért úgy gondoltuk, jól esne ha kicsit..
-Ha kicsit felvidítanánk.
Elmosolyodtam és arcomat kezeimbe temettem.
-Köszönöm! - mondtam, majd egy hatalmasat sóhajtottam.
Csináltam egy három fogásos reggelit, csak az én kedvenceimből.
Mindenki vigyorgott, nevetett, beszélt csak én voltam mélabús.
-Srácok, ez nem megy... - szólaltam fel.
-Tudtuk, hogy nem fogod bírni, ezért a jó részét későbbre hagytuk. - mosolygott rám Johnny, miközben átkarolt. - Austináknak semmi baja nincs és pár nap múlva kijöhetnek!
-Ez komoly? - néztem rá kikerekedett szemekkel.
-Igen, ma délután bemehetsz hozzájuk. - dobálta a TV-t Brian unott képpel.
-Na!
-Most mi van?
-Tudjuk, hogy nem bírod, de akkor is!
-Hagyjatok békén! - vonta meg a vállát, majd egy hatalmas pirítós landolt az arcát.
-Synyster, valami életjelet! - röhögött Arin. Brian felkelt, megkent egy kenyeret lekvárral és Zack hajába nyomta.
-De miért? Nem is én voltam.
-Nem érdekel! - röhögött fel Syn.
Na itt kezdődtek a problémák. Kajacsata...
Matt és én röhögve ültünk és figyeltük a többieket. Brian már a földön feküdt a röhögéstől, Johnny pedig kis szendvics darabkákkal dobálta.
-Zacky, a sütikészletem! - rohantam ki a konyhába, ahol az emlegetett srác, már tele szájjal vigyorgott rám. - Bohi! - mondta, majd elnevettük egymást.
-Annyira hiányoztatok már! - öleltem át.
-Mary! - nyelt egy hatalmasat. - Morzsás lett a hajad!
-Nem érdekel! - nevettem fel. - Annyira rég voltunk már így együtt. - álltam mellé, miközben a nappaliba ökörködő, legjobban kisfiúkra hasonlító, "férfiakat" néztük. - Hiányzik a mi kis családunk!
-Mindenkinek! - mosolygott még mindig. - Remélem most már minden így marad!
-Sajnálom, hogy ennyi időt elvesztegettem nélkületek. A hülye börtön, New York, Austin és minden ilyen baromság annyira de... lefárasztott.
-Nem csak téged! - húzott közelebb magához, majd lassan visszamentünk a többiekhez.
-Mi van? - nézett fel Matt.
-Csak beszéltük, hogy milyen rég voltunk így együtt.
-Hát igen. - ült le végre mindenki vissza a helyére. A szokásos póz...
Arin a fotelba, rendezetten, Matt elterülve a kanapé legszélén, Zacky totál elterülve a másik fotelba, Johnny és Brian pedig mellettem.
-Még mindig a szemeim előtt van, amikor először találkoztunk. - nézett rám Johnny.
-Remegett mindened és alig tudtál kinyögni pár szót. - röhögött Matt.
-Nem vicces! Tudjátok milyen lehetett nekem? - mutogattam magamra.
-Viszont ami nagyon megragadt, hogy Zacky alaposan végigmért téged! - szólalt fel Brian.
-Nekem inkább az, hogy Brian mekkora egy farok volt veled! - vágott vissza Matt.
-Na jó, ez aláírom, így volt! DE! - mutatott rám. - Egy szavatok sem lehet!
-Ez igaz! - bólintott Arin. - Basszus, mennyi szarságon átmentünk. - döntötte hátra a fejét.
-Így hatan...
-A kis család.
-Szeretlek titeket! - néztem körbe. - És nagyon hálás vagyok mindenért. A mái napig nem tudom elmondani, mennyire megkedveltelek titeket. A tudat, hogy ennyi ideig nem voltunk együtt egyszerűen felemészt és szégyellem magam.
-Mary! - nézett rám komolyan Matt. - Inkább mi vagyunk hálásak neked.
-Egy kis legenda vagy! Annyi örömöt és jó emléket okoztál nekünk, hogy az mérhetetlen.
-És az, hogy ilyenek miatt rosszul érzed magad, értelmetlen! De tényleg!
-Te vagy a mi...
-A mi kis Jimmynk. - fejezte be halkan Brian.
-Szeretlek titeket! - karoltam át a két mellettem ülő fiút könnyes szemekkel.
Mindenki odajött és következett egy hatalmas, csoportos ölelés, vigasztalás.
Végre újra együtt.
A családom.
A családunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése