TDIMIY 9.

9.fejezet: " Megtörik "

Austin:

Szinte remegve mentem be Hankához és leültem az iroda elé. Már bent voltak, mire odaértem. Alig bírtam magammal, járkáltam fel-alá, nekidőltem a falnak, leültem, megint felkeltem. Az arcomat már szét nyúztam, nagyon izgultam.
Kiengedik? Ha nem, akkor mit kezdek magammal? És ami fontosabb mi lesz vele?
Ahogy ezeket mondogatta magamba, csak egyre idegesebb lettem.

Végre kijöttek.
Hanka elindult felém és valami hihetetlent láttam.
Mosolygott.

Odalépkedett és azonnal átölelt.
Az arcom még mindig aggódást mutatott, de nem tudom leírni mi ment végig bennem.
-Pakoljunk! - bújt közel mellkasomhoz.
-Ezt el sem hiszem! - szorítottam magamhoz. - Most tényleg jössz velem?
-Igen! - bólintott egyet könnyes szemekkel.
Megfogtam kezét és felmentünk.
Ahogy előszedte táskáját az gy alól, észre vettem, hogy neki is remeg mindene. Kivettem ruháit a kis szekrényből, ő addig mindent kipakolt a fürdőszobából.
Hanka arca végre örömöt sugárzott és ahogy megállt a szoba közepén, hatalmas szemekkel nézett rám.
-Igen? - mosolyogtam rá.
-Csak... - szegezte tekintetét a padlóra. - szeretnék köszönetet mondani. - vonta meg vállát.
Elé léptem, kivettem kezéből minden cuccot, bedobtam a táskájába és szorosan magamhoz öleltem.
-Felkészültél? - kérdeztem, majd szemeibe néztem.
-Azt hiszem! - bólogatott kicsiket.


Hanka:

Lassan sétáltunk ki az intézetből. Úgy éreztem, az összes szenvedést és rossz emléket egyre jobban hagyom el magam mögött.
El sem köszöntem, semmit sem mondtam, csak előre meg Austinra koncentráltam. Szorosan mellette haladtam, egy centivel se voltam hajlandó arrébb menni.

Milyen volt kilépni a kapukon?
Felemelő!
A láncok végre leszakadtam rólam.

-Van fuvarunk is! - mutatott mosolyogva egy fekete terepjáróra a parkolóban. Egy vörös hajú, vigyorgós lány szállt ki belőle.
-Szia, én Mary vagyok! - nyújtotta a kezét én pedig némán lekezeltem vele.
-Ő Hanka! - mosolygott Austin.
-Akkor mehetünk? - nyitotta ki nekem az ajtót én pedig bólintottam.
Beszálltam, Aust berakta hátra a táskámat és indultunk is.
-Nem csodálom, hogy ki akartál jönni! Elviselhetetlenek az ilyenek! - mondta Mary, miközben az utat nézte. - Én is megjártam egyszer, de aaazt nem kívánom senkinek! Az orvosok kegyetlenek, gyógyszereket nyomnak beléd. - talán ő is átérezte ezt? - Nekem annyi volt a szerencsém, hogy egy nagyon kedves, személyre szabott dokit kaptam, aki segített. - nézett hátra. Napszemüvege tökéletes karakteres arcot adott neki. Szép lány volt. - Ne legyél ilyen szóltan! - mosolygott.
Hasonló, mint Austin.
-És hol fogsz lakni? - fordult előre.
-Hát... nálam. - karolt át Austin.
-Nálad? És legalább elpakoltad a cuccaidat? - kérdezte a lány nevetve. - Ne tudd meg, olyan kupis tud lenni, hogy az nem igaz.
-Nem igaz!
-Ne tagadd! Minden kis kacatodat megtartod és ott hagyod, ahol éppen leteszed!
-Jó, de azok fontosak! Nagyon fontosak! - vigyorodott el Austin.
-Mi? Mi fontos? Egy eltört mikrofonállvány darab? Miért kell az neked?
-Mert egy jó este volt és emlék! Komolyan, rosszabb vagy mint bárki más! - nevetett fel Aust.
Ki ez a lány? Már nem tetszik annyira.
Honnan ismeri így Austint? És honnan tudja hogy milyen a háza?
...
Féltékeny lennék?
-Valami baj van? - nézett rám Aust.
-Nem, nincs. - válaszoltam halkan és inkább a városra figyeltem.
Minden annyira ismeretlen volt.
Na várjunk egy percet... Hol fogok lakni? Austinnál?
Ebbe még bele sem gondoltam...
-Megérkeztünk! - szólt kedvesen Mary.
-Köszönjük szépen! - szállt ki Austin mosolyogva, majd segített nekem is.
-Még beszélünk! - intett a kocsiból.
-Persze! Szia!
-Sziasztok! - hajtott el.

-Akkor, menjünk is befelé! - nyitotta ki az ajtót.

Nagy ház volt és gyönyörű.

A tágas nappaliban szinte elvesztem. Üveg ajtó vezetett ki egy kisebb udvarra és felfelé egy fém lépcső, a hálókhoz és a fürdőhöz.

-Hát, üdv nálam! - tárta szét a karjait. - Mától itt fogsz élni! - mosolygott még mindig.

-Austin. - fogtam meg a pólóját. - Zavarok?

-Ezt hogy érted?

-Hirtelen jöttem és... itt te laksz!

-Ne legyél buta! - karolt át nevetve. - Na gyere, megmutatom a szobádat!

Saját szoba, ahova nem nyitogat be mindenki gyógyszerekkel és undorító megjegyzésekkel. Nincs pszichológus, nővérek, dokik. Szabadon járhatok ki-be, még ha először nem is lesz merszem. Ez több mint öröm...

-Na? - nyitott ki egy ajtót az emeleten. - Eddig csak egy vendégszoba-raktár szerűség volt, de megpróbáltam rendbe tenni! De ha nem tetszik, akkor nyugodtan választhatsz mást!

-Tökéletes! Köszönöm! - válaszoltam halkan, még az ajtóban.

-Beljebb jössz? - nézett rám kérdően én pedig lassan előre léptem.

Totálisan más, mint amit megszoktam.

A fal kellemes zöld volt, hatalmas, puha, normális (!) ágy, szekrények, amik fából voltak és nem vasból. Az ablak hatalmas és volt hozzá egy kisebb terasz is.

-Hogy tetszik?

-Szép. Nagyon jó!

-Ennek örülök! - tapsolt egyet. - Mivel nem főztem semmit, meg nincs is semmi kaja itthon, menjünk el valahova, vagy rendeljek pizzát?

-Rendeljünk.

-Rendben, akkor menjünk le! - indult el kifelé, de én nem mertem megmozdulni. - Gyere, itt nincs senki aki megszabná, hogy mikor mehetsz hova! - vigyorgott. - Na! Gyere! - fogta meg a kezem és levezetett.

Mire leértünk, már két lénnyel több volt a házban.

-Austin! - szorítottam meg a kezét. - Macska?

-Ja, igen, elfelejtettem őket bemutatni! Ő itt Bonnie. - puszilta meg.

-És ő pedig Idis. - tartotta közel felém. - Ő igazából Alan macskája, csak nálam maradt a legutóbbi buli után. Súlyos állapotok uralkodtak, ne kérdezd miért van még mindig nálam! - nevetett fel.

Kicsit meghátráltam, de azért még figyeltem őket egy darabig.

-Nem veszélyesek, de nagyon nagy rumlit csinálnak.Viszont imádom őket! - ölelte át szorosan mind a kettőt.

Austin:

Hanka csöndes volt, mint mindig. Remélem azért egy idő után "megtörik".
Már nagyban kajáltunk, mikor valaki berontott.
-Austiiiiiiiiiiiiin! Azonnal gyere - ekkor vette észre a velem szemben ülő lányt. - vagyis gyertek inni! - Alan volt az, totál csata készen.
-Hogy nézel te ki? - keltem fel azonnal.
-Ahogy kell! - vonta meg a vállát lezserül.

-Bocsi! - jött be Valentino. - Összeveszett a nőjével és hát... - ekkor Alan már a konyhapulton fetrengett.
-Kelj fel! - mentem oda.
-Alan, gyere! Ha hányni kell, emeld fel a kezed!
Hanka nem mert szólni egy szót sem, csak meredten bámult a részeg srácra. Lassan felkelt és odajött.
-Alan! - szólt halkan. - Kérlek gyere! - a vörös hajú fiú ránézett és ment vele.
Felvezette a fürdőbe.
Kicsit lelocsolta hideg vízzel, majd egyből a WC fölé hajoltatta.
Meghánytatta és azonnal kijött a srácból minden.
Alan leült a hideg kőre. Fejét fogva csúszott vissza a kagyló főlé és még több jött ki.
Furcsállva néztem a lányt, aki szinte már aggódással segített a barátomnak.
-Te meg.... ezt hogy, vagy... miért? - néztem Hankára aggódva.
-Rutin. - mondta, de egy pillanatra sem nézett fel rám.