TDIMIY 11.

11.fejezet: " Csak furcsa volt "

Hanka:

-Tessék! - tett le elém egy bögrét Austin.
Mind a ketten meredten néztek rám. Kicsit összehúztam vállaimat és kellemetlen érzés tört rám.
-Valami baj van? - pislogott Alan, mire megráztam a fejem.
-Sajnálom! - keltem fel és azonnal a szobámba siettem.

Austin:

-Őőő... - nézett rám Alan.
-Semmi baj, csak nincs hozzászokva ehhez. Bántották és talán még van benne valami félelem. Azért ennyi évet eltölteni egy elvonón, és úgy, hogy már semmi bajod sincs, csak volt pár kiborulásod és bent tartottak, hát.... nem kellemes!
-Tudok valamit segíteni?
-Igen! - fordultam felé. - Csak legyél vele kedves és próbáld beszéltetni, ha itt vagy! Mert amúgy egy nagyon jó lány!
-Honnan tudod?
-Csak... csak tudom és érzem!
-Hát tesó! - veregette meg a vállam. - Sok sikert! - mondta, miközben oldalra fordította a fejét. - De én, - vett egy mély levegőt. - most elmentem hányni! - bólintott elismerően, és már nem is volt ott.
Én csak a fejemet fogva röhögtem, majd felmentem Hanka szobájába.
-Hanka! - léptem be egyből. - Mi a baj? - ültem le a szótlan lány mellé. - Zavar Alan? Mert akkor elküldöm a vöröskét.
-Nem, dehogyis! - rázta meg a fejét. - Csak furcsa volt. Te is és ő is, olyan furcsán bámultatok.
-Nem akartam, hogy kellemetlenül érezd magad, csak kíváncsi vagyok a véleményedre, mindenről! Szó szerint mindenről. A házról, a barátaimról, a zenéről, a macskákról, Alanről, aki éppen megint kiad magából mindent a mosdóban, erről a párnáról! - emeltem fel egyet.
-Hogy mi? - mosolyodott el szélesen. - Alan megint?

-Hát igen. A mi kis drága gitárosunk, aki a legtöbbet iszik, de a legkevésbé bírja. Ez mindig is így volt! Lemerem fogadni, hogy egy doboz sörtől is eldobná az agyát, de azért még lenyom mellé hatot. - Hanka halkan elnevette magát.

Gyönyörű volt a mosolya.
Csak még jobban beleszerettem... Annyira jó volt látni, hogy jobban van, hogy jól érzi magát, hogy megbízik bennem.
-Srácok! - nyitott be Alan, megzuhant arccal. - Baj ha itt alszok?
-Nem, nyugodtan!
-Akkor befoglaltam a szobádat Austin! Alszok! - csukta be az ajtót.
-Remek! - intettem neki hasztalanul. - Na, ha már a kajálásról így lemaradtunk... főzzünk valamit, de előtte le kell mennem boltba. Jössz velem? - kérdeztem, de csak félve nézett rám. - Ha nem szeretnél, nem kell!
-De! Szeretnék! - bólintott egyet.
-Akkor gyere! A vörös alkoholistát itt hagyjuk, csak vigyáz a házra!
Lementünk, összeszedtem a cuccaimat és elindultunk. Igyekeztem olyan utat és boltot választai, ahol nincs túl sok ember.
Ahogy egymás mellett mentünk, csak lopva mertem rá pillantgatni. Vállán még mindig meglátszódott a pokróc lenyomata, ahogy több órán keresztül szorította bőrét. Röstellve éreztem magam, hogy a kanapén aludtunk, de olyan gyorsan történt minden, hogy szinte gondolkodni sem volt időm...


Hanka szorosan mellém húzódott és a járdát nézte.
-Na! Nézz fel! - löktem meg kicsit a vállammal.
-Nem megy. - mondta halkan és még közelebb jött hozzám. Vett egy mély levegőt és megfogta a kezem.
Nem bírtam ki vigyorgás nélkül, ezért inkább elfordultam.

Hanka:


Egész végig nem néz rám. Talán kínos neki?
Kellemetlenül éreztem magam és már azon voltam, hogy elengedem kényelmes, meleg kezét. De ahogy kiakartam húzni ujjaimat, ő rászorított.
Síri csöndben haladtunk egymás mellett.
-Kérlek, csak a kedvemért. Tekints fel! - mondta kedvesen. Erőt vettem magamon és felemeltem a fejem.
Láttam az embereket. Láttam, ahogy elhaladnak mellettünk, ahogy megnéznek. Valaki zenét hallgat, valaki beszél telefonom. Szőke, barna, vörös, kopasz. Kék szemű, szemüveges, alacsony, magas.
Mindenki annyira más!
-Na?
-Furcsa. - néztem rá.
-Látod mennyien vannak? Mégsem bántanak! Ha meg igen, akkor én rendezem le őket. - ment mellettem határozottan.
-Köszönöm! - hajtottam le a fejem, miközben halvány mosoly ült az arcomon.
-Na! - szólt rám, mire azonnal felnéztem.