YMH 39.

39.fejezet: " Tudom ki vagy! "

Jess:

Már egy hete, hogy itt vagyunk a suliba, de senki nem mert kötekedni a kis klikkből.
Éppen kajáltunk és beszélgettünk, mikor valami ügyetlen elsős odajött.
-Sziasztok, adhatok egy klub szórólapot? - nyújtotta oda, de azzal a lendülettel rám öntötte az üdítőmet.
-Baszd... meg... - néztem rá, majd a többiekre.

-Úristen, bocsánat! - kezdte el törölgetni a fölsőmet.
Akkor láttam meg, hogy a mi kis lázadónk egész végig figyeli őt.
-Semmi baj! Kijön belőle! - néztem rá.
-Legalább már nem csak szar fekete van rajtad!
-Jess lehánytad magad?
-Juj a celeb kisasszony lehányta magát? Címlapsztori! - kezdtek el ugrani a többiek.

-Anyád a celeb! - válaszoltam röhögve.
-Na várjatok... ez... a zeneklub szórólapja? - fogtam meg egy lapot.
-Igen! - bólogatott zavartan a lány.
-Ez meg... - olvastam végig. - Új tagokat és vezetőt keresnek? De ezt mi alapítottuk! - kaptam fel a vizet egyből. - Bocsi, ki adta neked?
-Jason.
-Tudhattam volna...
-Az a barom azt hitte, hogy nem jövünk többet suliba. - fogtam a fejem.
-Amúgy bocsi, mi a neved? - mosolygott a lányra Felix.
-Marina Twain.
-Te nem a - szólalt volna fel valaki, de lecsitítottam. Mindannyi jól tudtuk, ki volt az a lány...
-Leülsz? - néztem rá.
-Hát... Lehet, hogy Jasmine nem lenne oda érte. - sütötte le szemeit.
-Jasmine?
-A lány aki kekeckedett veled! - mondta halkan, majd magához szorította könyveit.
-Akkor ülj le! - csúsztam arrébb.
-De
-Na! Gyere már!
-Oké! - tette le tálcáját Marina.
-Elsős vagy?
-Igen, most költöztünk ide pár napja és ez miatt kihagytam egy hetet.
-Mi is, csak a koncertek miatt. Úgyhogy egy cipőben járunk! - kacsintott rá George, mire Andrew hangosan kezdett el köhögni és oldalba könyökölte, az értetlen fiút.

-Na ez nem is lényeges. Inkább arra lennék kíváncsi, hogy te... Jasmine vagy ki osztálytársa vagy? - néztem a lányra.
-Igen! - bólintott. - Csak pár napja jöttem vissza, de máris ugratnak.
-És te hagyod?
-Mit tehetnék? Mindenki szinte behódol neki és egyszerűen tehetetlenek vagyunk vele szemben! Jess, hallottam rólad és csak annyit szeretnék kérni, hogy állítsd le! Ha te elmész... ennek nem lesz jó vége! - suttogta oda.
Egyszer csak meglökte valaki és leesett a földre a szemüvege.
-Basszus! - nyúlt a földre, de Jasmine rátaposott.
-Hoppá... nem kellene rossz helyen lenned, mert még a végén valami baj történik! - nézett Marinara a kényes lány, majd seggét rázva elment.
-Bocsi, mennem kell! - állt fel Marina és utánuk sietett.
-Hé' ribanc! - ordibáltam az elsős után, majd hatalmas csönd lett az ebédlőben.
-Igen, fattyúkirálylány? - fordult felém Jasmine, mire végigfutott rajtam a hideg. Az a tipikus érzés, mikor elönt az adrenalin.

-Úúúú.... Ezt. Most. Nem kellet volna! - szólalt meg Felix.
Felálltam és lassan a csaj elé lépkedtem.
-Hogy mi van?
-Jess, hagyd rá! - jött utánam Andrew. - Nem ér annyit.
-Most akkor elmondom kultúráltan! - mosolyodtam el. - Szét lesz szakítva az édes kicsi szád, ha ezt még egyszer ki mered ejteni rajta! Semmi közöd nincs senkihez, te mégis úgy viselkedsz itt, mintha te lennék a királylány! Csináltál valami olyasmit, amivel ezt kiérdemelted? Mert én itt több embernek majdhogynem megmentettem az életét, kihúztam a szarból és annál többet is elintéztem már! Szóval ha nem akarsz bajt magadnak most azonnal eltakarodsz szemeim elől.
-Hé' Jasmine, lehet...
-Csak blöfföl!
-Azt hiszed? - vigyorogtam rá. - Nőj fel hozzám tündérkém! - suttogtam oda.
Kb. 20-30 ember felállt az asztaloktól és körbevett minket.
-Rossz közegbe csöppentél bele kislány! - léptem hátrébb és hagytam, hogy a többi diák szétmarcangolja lelkileg.
-Jessie, ez kegyetlen volt! De tényleg!
-Nem fog belém kötni senki. Egye meg amit főzött!
-De akkor is!
-Mit rinyálsz? Úgy csinálsz, mintha nem mindennapos dolog lenne az ilyen! - néztem Andrewra. - Ne játszd a jó kisfiút, nem áll jól! És amúgy is... senkit sem érdekel, ha egy ilyen lány sír....
-Jess...
-"A nagylányok nem sírnak!" - jegyeztem meg halkan, majd elfordultam tőlük.

-Jess, mi van veled? - fogta meg vállam Felix.
-Engem sem vigasztal senki, mikor a könnyeimben fulladtam meg, mert szekáltak a nagyobbak! - sétáltam el.
Egyedül akartam lenni. Egyes egyedül!

Lementem a suli pincéjébe, amihez természetesen volt kulcsom, mivel még másodikban elloptam a tanáriból, mikor beívtak az igazgatóhoz. Nem volt bent titkár és egyszerűen leemeltem a kis tartókáról. Csináltattam róla másolatot és visszatettem...
Mindig oda jártunk le cigizni, de sok időt töltöttem ott egyedül is.
Csak én, a sötétben. Mindenféle használt tárgyakkal és régi tablókkal körülvéve. Volt egy kis ablak, ami alatt állt egy régi ládikó, ami tele volt antik könyvekkel és iratokkal. Azon feküdtem, vagy ültem és cigiztem.
Ismét ugyan az-az érzés jött rám.
Fekszek a megszokott helyemen, már vagy a harmadik cigi után és bambulok. A plafonra, az ablakra, a régi kellékekre.
Eszembe juttatta azokat az időket, amikor elsős voltam...
-Jess? - szólt egy ismerős hang.
Elpöcköltem a cigimet, kifújtam az utolsó slukk füstöt és az ajtóra meredtem.
-Will, te mégis mit keresel itt? - töröltem meg szemeimet.
-Ezt inkább én kérdezhetném!
-Hogy jutottál be?
-Egyszerűen csak beengedtek. A többiek meg azt mondták, itt keresselek!
-Hát megtaláltál. Gondolom elmesélték mi történt.
-Hát igen. - ült le mellém.
-Bassz le nyugodtan, már mindent elviselek.
-Én inkább gratulálni szeretnék! - nevetett fel. - A csaj meg is érdemelte.
-Végre valaki! - emeltem az ég felé kezeimet. - Esküszöm, képes lettem volna helyben elvágni a torkát! Idegesítő kis fruska.
-Ne is foglalkozz vele inkább! Miért vagy itt egyedül? - karolt át.
-Ez egy emlékekkel teli hely. - mosolyodtam el.
-Elmeséled?
-Biztos vagy te benne?
-Még szép!
-Oké! - vettem egy mély levegőt. - Mindig együtt voltunk a bandával, de nagyon sokat szekáltak az anyám miatt... Volt rá példa, hogy megvertek, lökdöstek, de ennek ellenére mindig kiálltam magamért. Aztán, sírva a pincébe menekültem és egyedül lehettem. Anyámék sosem jöttek rá, mert titkoltam. A tanárok haza akartak szólni, de ott is csak bántottak volna, hogy a suliból oda kell szólni mert a dárga lányuk semmire sem jó. Van a kezemen egy heg, ami akkor került oda, mikor visszaszóltam az egyik fiúnak. Az nekilökött a szekrényeknek. Az egyik ki volt nyitva és ahogy megakartam kapaszkodni, a szekrény sarka végig vágta a karomat. Nem volt valami kellemes érzés, hogy úgy mondjam.
-És Felixék?
-Voltak barátaim és ugye egy suliba is járunk, de ők persze nem voltak mindig itt. Ez nem az ő hibájuk és igazából senkié, egyszerűen így jött az élet... És... mikor meglátok egy olyan gyereket, aki úgy viselkedik a többivel mint ahogy pár évvel ezelőtt velem, kötelességemnek érzem, hogy megvédjem a gyengébbet!
-Te egy nagyon jó ember vagy! - puszilt meg.
-Nem, inkább csak átérzem a fájdalmat.
-Szerintem valaki szeretne veled dumálni! - puszilt meg Will, majd az ajtó felé intett. Marina állt ott, megszeppent arccal.
-Szia! - mosolyogtam rá.
-Remélem nem zavarok! - jött le a lépcsőn. - Csak annyit szeretnék, hogy köszönöm!
-Mégis mit?
-Hogy elintézted az a lányt... és hogy megvédtél!
-Ugyan már! Nem tudom elviselni az ilyen embereket, szóval ez természetes.
-Tényleg köszönöm! Nem tudom, hogy viszonozzam.
-Úgy, hogy ne legyél visszahúzódó. Ismerlek. Tudom ki vagy Marina... - vigyorogtam rá ördögien.
-Tessék? - kerekedtek ki szemei.